Montserrat - Az én csodám

Nem tudom, Kedves Olvasóim, Ti hogyan vagytok vele, de én, miután visszaolvastam saját úti beszámolómat, egyre unalmasabbnak találtam azt. Be kell látnom, hogy a Barcelona Betűkben sorozat egyre laposabb, és egyre távolabb van tőlem. Ahogyan a Sagrada Familia számomra egy lélektelen, Isten nélküli építészeti csoda, úgy érzem, hogy  az írásom is lélek nélküli, és valójában ettől lett unalmas. Igazából egyetlen kirándulás maradt, amiről még nem írtam, viszont nagyon szeretném megörökíteni ezen az oldalon is, az a Montserratban tett egész napos kirándulásunk. Úgy érzem, ebbe tudok ismét saját lelket is tenni, és talán megjelenik valami több is, mint pusztán a saját lelkem lenyomata. Montserrat volt számomra az a hely, ahol nem csak a látványosságok érintettek meg, hanem a hely szelleme is. A gazdagon, de számomra még az ízlés határain belül díszített hatalmas templom szentélye őrzi a Fekete Madonna ülőszobrát. Ez különleges tartalom számomra, mivel a Szűz Anya személye sok éven keresztül hitrendszerem meghatározó eleme volt. Egyedül az ő jelenléte volt biztos pont a számomra, főképp azért, mert az Atyaisten és a Fiúisten a férfi minőséget nem tudtam igazán elfogadni. és  ő képviselte a nőiséget a rendszeren belül. Az Atyaistennel sosem voltam annyira jóban, mint Máriával. Lehet azért is, mert az apaképem elég megtépázott volt mindig is. A montserrati látogatás fontosságát csak úgy tudom megmagyarázni, ha most visszamegyek az időben 26 esztendőt. 1988-ban történt, nyár volt és rekkenő hőség…

Amikor eljött az én anyaságom ideje, és közeledett első gyermekem születése, bajba kerültem. Az orvosok nem tudták pontosan kiszámítani, hogy mikorra várható a szülésem, így egy napon be kellett feküdnöm a kórházba, ahol azon kívül, hogy kétnaponta megkínoztak valami magzatvíz vizsgálattal, az ég egy adta világon semmi egyéb nem történt. Kismamák bejöttek nagy pocakkal, és hazamentek a babájukkal a karjukon, én meg csak vártam, és vártam, és nem történt semmi. Bánatomban felzabáltam az egész büfét. Sok banánt és rengeteg édességet tömtem magamba, így szépen felhíztam az utolsó időben 96 kg-ra. Már két hete voltam bent. Emlékszem, hogy nagyon meleg volt azon a nyáron. A lábaim bucira dagadtak, alig kaptam már levegőt. Egy napon, a látogatási idő alatt meglógtam a kórházból. Elvonszoltam magam a tikkasztó melegben a közeli Rózsák terére. A templom nyitva volt, beléptem a kapun. Elsétáltam a Szűz Anya tiszteletére emelt oltárig, ott leültem a térdeplőre, és sírtam, mint egy elveszített kisgyermek. Csak beszéltem hozzá, csak kértem, hogy segítsen, mert nem bírom tovább, és érzem, hogy valami nagyon nincsen rendben. Aztán valahogyan feltápászkodtam, és visszabandukoltam abba a szörnyű intézménybe. Másnap a  T. Konzílium úgy döntött, hogy burkot repesztenek, és megindítják a szülést. A beavatkozást végre is hajtották, ám a szülés nem indult meg. Reggel 10 órától…este 10 óráig nem történt semmi. Este már pánikba estem. Úgy éreztem, hogy a babám nem mozog eleget. Végig virrasztottam az éjszakát. Hajnali három órakor a Rózsafüzért kezdtem el mondani, a könnyeim folytak az arcomon, teljesen kétségbe voltam esve. Hajnali öt óra tájban azt éreztem, hogy összerándul a méhem, majd öt perc múlva újra, és újabb öt perc után újra. Tovább  mondtam a Rózsafüzér imádságot… a fájások sűrűsödtek. Már három percenként jöttek. Akkor felkeltem ágyamból, elindultam a WC felé. A fájások egyre erősödtek, a magzatvíz patakzott belőlem. Megnéztem a nagy pelusomat, amit kaptam a nővérszobán. Nem tetszett a magzatvíz színe. De aztán már nem tudtam gondolkozni. Bekerültem a szülőszobára, bekötötték az infúziót, aztán kb. másfél órája tartott már az intenzív vajúdásom, amikor a doppleren hallottam, hogy magzatom szíve minden összehúzódáskor szinte megáll. Amikor a fájásnak vége volt, megint felgyorsult. Ezt az orvosok is észrevették, mert villámgyorsan epiduráltak. Ahhoz képest talán fél óra múlva megszületett gyermekem. Nem sírt fel, és nagyon lila volt. Úgy elfutottak vele, hogy alig láttam a drágámat egy pillanatra. Délelőtt 10 óra felé volt. Még hosszan stoppoltak engem, és a megfigyelőben tartottak, aztán bekerültem az ágyamba. Délután háromkor behozták a gyermekemet. Egy kicsi lány, 3600 gramm és 50 centi, pihe vörös hajacskával. Az első szoptatás. Bejött a szülésznő, hogy lássa, tud-e a babám egyedül szopni. Bizony, tudott!

Kell-e bizonygatni, hogy volt a történetben egy ici-pici csoda ?  Nem szeretném itt részletezni, hogy mi minden megpróbáltatás vár egy gyermekre, aki súlyos oxigén hiánnyal jön a világra. De nekünk más lett a sorsunk. 

Ma ez a pici lányka 26 éves. Szeret és szomorkodik, sportol és lustálkodik, örül és bosszankodik. A leányka szeret utazgatni, így tavaly elhatározta, hogy összerakja a cigi pénzt, és meglátogatja Barcelonát. Négy barát ment volna, de az egyik az utolsó pillanatban visszamondta a részvételt. Így jutottam én el Barcelonába és Montserratba, noha nem terveztem, sem most, sem később egy ilyen kirándulást.

Amikor megtudtam, hogy Montserratba megyünk, a Fekete Madonna szentélyébe, akkor rögtön az jutott eszembe, hogy most itt van az alkalom, hogy a csodálatosan épen élő lányomat bemutassam a Szűz Anyának. És hogy köszönetet mondjak érte – bár már annyiszor megtettem. Ez egy különleges alkalom, amit nem hagy ki az ember, még akkor sem, ha már nem követi azokat a vallási hagyományokat, mint amelyeket húsz év előtt követett, még, ha ma már sokkal összetettebben vélekedem az ember hitéről, annak erejéről.  Ilyenkor nem lehet presztízskérdést csinálni ilyesmiből. Ha pedig egyszer a benső indíttatás hajt, akkor annak nem szabad nemet mondani.

Kígyózó sorban cammogtunk a szentély felé. És elsodródtam kis társaságunktól.. Egyedül bandukoltam felfelé, amikor odaértem a szoborhoz, éreztem egy „másfajta” erőt. Máris a szobor elé léptem. A Szűz Anya, karján  Jézus királyfival, én meg ott egyedül. Ekkor a lányom előugrott a színfalak mögül, és kérte, hogy álljak a szobor mellé. Lefényképezett. No, ezzel a bemutatás meg is történt. Nem pont így képzeltem, de minden esetre így is megvolt a varázsa. Néha lelket üdítő betartani a szertartás rendjét, néha a spontaneitás emeli fel az ünnepet. Most ez utóbbi történt. A templomban, délután egy órakor felcsendült a gyermekkórus ajkáról az Ave Maria, és ez volt a bemutatás csúcspontja. Hálát adni egy egészséges életért, a gyermekem életéért, és kérni számára megnyugvást és boldogulást.

Gondolatok.

Minden ember hisz valamiben. Van, aki a csak a babonáig jut, van, aki meg tudja ragadni a hite által a számára kedvező szelet. Egy bizonyos szintről nézve minden lehetséges, csak nem szabadna beleesni abba a hibába, hogy olyankor hangoztassuk ezt, amikor még mi magunk nem vagyunk ezen a tudatszinten. Amikor még telis-tele vagyunk saját elménk szabta korlátokkal, nehézségekkel, melyet ezek a béklyók okoznak, és akkor, ahelyett, hogy ezen igazítanánk, jön a lózung: „minden lehetséges”.

Én úgy gondolkodom az én esetemről, hogy velünk csoda történt. Mivel nem voltam közvetlen okozója a helyzetnek és nem is voltam abban az állapotban, hogy bármit is tudtam volna tenni magamért-magunkért. A dolgok „csak” történtek velem. Nem lehet azonban csodára várni és csodáról beszélni olyan esetekben, amikor nekem magamnak is meg lennének a lehetőségeim, hogy tegyek magamért, de nem ismerem fel ezt a lehetőséget, vagy felismerem, de vonakodom megtenni, ami szükséges lenne; helyette inkább fohászkodom. A csodák a kiszolgáltatott ember kiváltságai. Ahogyan Placid atya is beszámolt erről a Gulágon töltött nehéz évekről szóló tanításában.

Nem szeretnék most több betűt szaporítani. Ha Barcelonában jársz, látogass el Montserratba. Ha a templomban nem,  akkor kint, a csodás sziklák között, 1300 méter magasban találkozni fogsz a hely szellemével.