Most

Ismét eltűnt egy fiatal

Mint tudjátok, itthon sosem nézek tévét és nem olvasok híreket. Így a tájékozatlanok nyugalmával próbálom élni a pillanataimat. Néha mégis hallok valamit. Például, hogy ismét elraboltak egy ifjút Gyálon. A hír nagyon közel jött hozzám. Így egészen más, mintha csak olvastam volna. A többit lejebb olvashathatjátok.

Volt egy karórás kép az FB-n. Nem volt rajta számlap, se mutató, hanem csak egy most felirat. Roppant tanulságos.

Átfuttatom az ellenőrző programot a memóriámon: mit is jelent számomra ez a most? Azt jelenti, ami most történik. Most füvet nyírok, most süt a Nap, most boldog vagyok és megelégedett, mert ma van a napja, hogy végre befejezem a cégem működését. Ez volt a pillanataim jellemző adalékai tegnap délelőtt. Azt is éreztem, hogy felfokozott hangulatban vagyok. Igyekeztem minél mélyebben átélni ezeket a pillanatokat: most történik valami jó dolog, amire nagyon régen vártam!

Elvergődtem a város forgatagában a könyvelőmhöz. A könyvelő mostja egy kicsit másképp festett. Ideges volt és láthatóan kimerült. Kapkodott. Míg tárgyaltunk, állandóan csengett a telefonja, valami idióta, és szintén nagyon ideges szintetizátor-dob hangon. Próbáltam nyugodt maradni.  Kibökte, hogy azért ilyen szétszórt, mert a fia barátját két hete ismeretlenek elrabolták Gyálon. A történethez hozzátartozik, hogy éjjel három óra volt, a fiú, aki 19 éves, csont kóma volt az italtól meg miegymástól. A fia látta, hogy valaki vonszolja az ismerősét, majd beszállnak egy autóba és balra el. De a szemtanú is kóma volt. Kacskaringós volt az út hazafelé, éjjel háromkor és másnap hiába próbálta barátját telefonon elérni…a fiút a rendőrség nagy erőkkel keresi – eddig eredménytelenül. A könyvelő fia pedig tovább járja az éjszakát. Hát ettől volt ideges. Megkaptam a papírjaimat, és hogy mennyit fogok fizetni illetéket és adót. Majd átautókáztam Budára az ügyvédhez, aki kedvesen közölte, hogy ezt így nem lehet beadni.

A most számomra hirtelen új alakot öltött: feladat van: holnapra szereznem kell 240 ezer forintot, ha pontot akarok tenni az ügy végére. A délelőtti jókedvem hamar elillant. Estére meg volt a pénz, de akkor már sírtam. Nem így akartam!  Megalázva és kifosztottnak éreztem magam, hogy megint kölcsön kellett kérnem. Az ilyen tranzakciók elveszik az életerőmet.

Na most nézünk rá arra a karórára! Ugye tetszik a pillanat, amikor valami jó dolog kúszik be az időtlen mostba? És ugye, milyen elviselhetetlen lesz hirtelen, amikor valami nehézség érkezik?

Eckhart Tolle mester tanítása jut eszembe, amit annyit hallgattam, hogy már angolul is értem, nem kell olvasni a magyar szöveget: a „most” nem azoknak a történéseknek az összessége, ami bekúszik a személyes terembe, és akár óráról órára változik. A most nem változik. Ő az örök semmi és az örök minden, akár Isten képével azonosítható. A dolgok, történések, melyek bekúsznak a pillanatba, olyanok, mint a lovak: bevágatnak jobbról, kivágtatnak balra. Nézhetem ezeket a lovakat, az arany közép karosszékéből, és felpattanhatok rájuk. Ez egy belső, szabad döntés tárgya. Ki a karosszékből, fel a lóra!  Vagy nem ülök fel, csak nézem: nini, ott vágtat egy ló!

Nagyon mélyen átérzem, hogy ez a most megélés nem az, amire az ősi írások tanítják az embert. A mai ember jelene az ok-okozati rendszer összes elemével „fertőzött”. Mély összefonódásban, érdekkapcsolatban vagyunk a többi emberrel, és időnként észrevétlen felpattanunk más lovára is. Ezt a magatartást szeretik mások együtt érzésnek nevezni. Szerettem volna együtt érezni, szenvedni az anyával, aki velem szemben ült, és nagyon félti a fiát, akinek a barátja eltűnt két hete. De valahogy nem ment az együtt fájás. Talán a szituáció adta: én a könyvelőhöz jöttem és nem az aggódó anyához. Én a könyvelőnek fizettem, nem kevés pénzt, hogy az ügyemet rendezze…és sorolhatnám még, amiért esetleg érzéketlennek tűnhetek. Hagyjuk az ítéleteket most! A lehető legolcsóbb megoldás lenne, hogy távol tartsam magamtól az együttérzés fájdalmát.

Nézzük a karórát! Hány óra van? Azt mutatja: most van. Értem én? De hol vagyok én? Elmém kínzó szenvedésében, hajnali öt órakor. Pedig csak el kell menni holnap reggel a bankba, betenni a pénz, utána szólni az agyonhajszolt könyvelőmnek, hogy küldje át a számlaszámokat, ahová el kell majd utalni az összeget. Aztán el kell utalni, oda kell figyelni, nem melléütni. Aztán megpucolni egy nagy ház összes ablakát. Aztán hazajönni, leülni kicsit, megsétáltatni az ebet, megmetszeni egy-két rózsát kikapcsolódás címén…és ennyi. Úgyhogy alszom most még egy kicsit. Néha egy óra alvás többet ér, mint egy egész éjszakai vergődés az agymotoromban. És igyekszem nem elfelejteni, hogy a most, az nem azzal egyenlő, amit most csinálok, ami most történik.

Felébredtek a rigók. Pontosan 5 óra van. Nagyon szeretem a rigófüttyös hajnalokat!