Negyedik nap: Montjuic hegyi varázslat

Negyedik nap (quart dia)

Úgy tűnik, belefáradtam a talpalásba. Vasárnap délelőtt otthon maradtam egymagam. A keskeny utcácskánk minden zaját kizárva, a hátsó helyiségbe vonultam a laptoppal, hogy végre nekilássak barcelonai feljegyzéseim megírásához. A belső udvarra nyíló ablakon át betűzött a Nap. Az udvar, mintha aludt volna. Ilyenkor délelőtt valahogyan senki nem csármál. Bizonyára kint vannak az utcákon, vagy misén vannak. Bár az útikönyv szerint a katalán nem igazán  vallásos nép. Tehát csend honol az udvaron, én pedig elmélyülök az események felidézésében. Szerettem volna naprakész történeteket írni, de aztán be kellett látnom, hogy ez képtelen vállalkozás. Az első napok élmény-áradata, s a vég nélküli csatangolás teljesen kimerítettek. Aznap is fél 11 tájban keltem fel. Ez a 3 nap élmény szükségletemet nagymértékben kielégítette. Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy bizony hiányzott a tudás arra nézve, hogy mi az a látnivaló, amiért érdemes pénzt kiadni. Ez egy fontos szempont, mert azt tapasztaltam, hogy a vonzó külcsín ingyen látható, a semmilyen enteriőrért meg 15-20 €-t is elkérnek. Az apróbb-nagyobb ajándéküzletek is szívesen nézik palimadárnak a turistákat. Pólókat akartunk vásárolni ajándékba. Két sorba voltak kitéve a pólók. Az ár 4,50 €-tól kezdődött. Ez már „oferta” árnak számított. Különösen, ha azt tapasztaljuk, hogy a mellette lévő üzletben, ugyanaz a póló 10 €. Akkor az ember lecsap az ilyen kedvező ajánlatra, mint gyöngytyúk a takonyra. Mert, hogy nem is figyelünk igazán: ami fél áron van, az vacak. A minta giccses, az anyag gyakran hibás. Ha a jó minőséget akarjuk megvenni, a másik sorban kell kotorni, amelyre az van kiírva, hogy „oferta 50%”. Csakhogy miből. Esetünkben 20 €-ból. Tehát, ott vagyunk, ahol a part szakad. Körülbelül fél órába telt, mire kibogoztuk ezt a csalafinta értékesítési módot, és akkor, nagyon csalódottan, ott is hagytuk az egészet. Az eladónő még rikácsolt valamit utánunk az ajtóból, hogy mennyit enged a feléből, de már rá se hederítettünk. Elhatároztuk, hogy ezek után mindenből alkudni fogunk. Nem beszélve arról, hogy egyszerre négyen mentünk be az üzletbe, tehát arra lehetett számítani, hogy sok mindent fogunk venni. De úgy tűnt, nem vagyunk még elég ügyesek. Kalandozásunk során volt még olyan eset, amikor nagyon átvertek bennünket. De azt majd később mesélem el.

Valamikor délben kaptam egy üzenetet az interneten keresztül, hogy menjek a Picasso Múzeumhoz délután 3-ra. Fogalmam sem volt róla, hogyan fogok oda eljutni. Térképem nem volt, a Gmap-en meg tudtam ugyan nézni, hogy mégis hol van, viszont nem találtam egy írószerszámot az egész lakásban, így a fontosabb utca neveket meg kellett jegyeznem. Elindultam hát félig találomra. Át is vergődtem az Óvárosba szerencsésen, de a mellékutcákban csatangolva úgy éreztem, hogy nem fogom megtalálni azt a múzeumot. Kérdezősködni kezdtem. Mindenki nagyon kedvesen útbaigazított, csak az volt a baj, hogy ahová küldtek, ott nem volt a múzeum. Tanácstalanul álldogáltam, miután rájöttem, hogy harmadszor kerülöm meg ugyanazt a háztömböt. Végül megálltam egy kis téren, melynek árnyas fái alatt művészien megmunkált öntött vas ivókút álldogált nagy szolidaritásban velem. Végre felhívtak Zsófiék. Gyorsan megmondtam, hogy melyik téren ácsorgok, és kértem, hogy jöjjenek oda. Negyed óra múlva meg is jelentek. Mondhatom nagyon örültem nekik. Mégis, jó volt ez a kis barangolás egymagamban. Az Óváros az a része Barcelonának, mely nagyon belopta magát a szívembe. Járhattam olyan sikátorban, melynek két oldalán 4 emeletes házak magasodtak, s ahová valószínűleg sosem süt be a Nap. Ahogy róttam a macskaköveket, az jutott eszembe, hogy milyen fertőnek is volt a melegágya régen egy-egy ilyen szűk, nyirkos, fénytelen sikátor. Hogyan rohangálhattak itt a patkányok a szennyvíz mocskában, s hogyan terjedtek a járványok otthonról otthonra. Ez kissé elborzasztott.

Kis csapatunk, most már teljes létszámmal a tenger felé vette ismét az útját. A vasárnap délutáni program: libegőzés Barcelonettából a Montjuic hegyre. Legalább 40 percet várakoztunk a hanyatló délutáni napban, cirka 26 fokban, mire sorra kerültünk. A  libegő ilyen egykabinos konzervdoboz. Körülbelül 60 méter magasságban a Barcelonetta félszigetről elröpít a 9,0 km távolságban lévő Montjuic hegyre, mely önmagában egy egész napos kirándulási és szemlélődési lehetőséget kínál. Mi azonban délután 6 óra felé érkeztünk ide, és szerettük volna megnézni az 1929-es Világkiállításra készített gyönyörű skanzent, a Miro Múzeumot, valamint a Nemzeti Múzeumnál található mesterséges vízesést, és a színesen világító szökőkutat és vízi játékot. A Miro Múzeum már zárva volt, így tovább bandukoltunk hegynek fel. De a fiatalok már nagyon fáradtak voltak, így felszálltunk egy buszra, mellyel elég sokat mentünk a skanzen bejáratáig. Addigra a papucsom már teljesen feltörte a lábamat. De azért tovább talpaltam, hiszen nem volt más választásom. A kedves, tisztára sepert utcácskákon barangoltunk – immár alkonyat után. A skanzen éjfélig tart nyitva, volt idő bejárni. Szép éjszakai felvételeket sikerült készíteni meghitt utca-, és épület részletekről. Ezt az egész csodás városkát, mely cca. 40.000 nm területen fekszik a Világkiállítás után le akarták bontani (nem is értem), de aztán szerencsére letettek erről az őrült ötletről. A házak mind-mind egyedi stílusban épültek. Hogy a megfelelő és legjellegzetesebb épületeket formázzák meg, a tervezést és építést 1600, spanyolok lakta falu és város tüzetes átvizsgálása előzte meg. A kivitelezés pedig tökéletesnek tűnt. A skanzen bejárása után elsétáltunk ahhoz a híres szökőkúthoz, mely valóban hatalmas volt, messziről világított a sötétben. A fényjáték alatt elég szörnyű diszkózene szólt. Az emberek szerették ezt a látványosságot. Nagyon sokan voltak a kút körül. Majd elhagyva teret, jobbra fordulva a Nemzeti Múzeum alatt egy valóban pompás, több lépcsős, arany színnel megvilágított zuhatagra leltünk. A múzeum épülete fent volt a domb tetején, és királyként őrködött a mesterséges zuhatag felett. Két oldalán mesterien nyírt tuják között, mozgólépcsőn lehetett feljutni. Még fél óra gyaloglás és már otthon is voltunk. Éjfél felé járt az idő. Én másnap reggel megint csak nem akartam sehová menni, hanem csak a délutánt vártam, amikor a tengerben való fürdés volt betervezve.