Nekrológ a fekete Ingaóráról

Nekrológ a fekete Ingaóráról

A „sarokszobában” állt, a sarokban. Nem mondhatnám, hogy szerényen, hiszen a szoba bútorai között a legmagasabb volt. Előtte állt az a páncéltőkés, bécsi versenyzongora, gyengéden megvédve az ingaórát, aki délceg volt – és felettébb ingatag.

A szobában még állt egy kerek faasztal és négy karosszék. Minden darab ébenfeketére mázolva. Egy kultúra tűnő tárgyi emlékei ezek, melyet polgári életstílusnak neveznek. A kerek asztal és a karszékek hangosan recsegtek, amikor kicsiny leányként körbeutaztam velük a szobát.

Híres bútormászó voltam. A zongora tetejére a karszékből vezetett fel az út. és, ha már fent voltam a zongora tetején, máris elértem az ingaóra számlapját. Persze, előtte ki kellett nyitni azt a hatalmasnak tűnő üvegajtót, melybe nagyapánk monogramját gravírozták, felette egy koronával. „U.F.” A kopottas számlapon megforgattam a mutatókat. Sosem tizenkettőkor, vagy kerek órában, hanem mindig valamikor máskor, de kattant a szerkezet, és elütötte a tizenkettőt. Előtte szép harangjátékot is játszott, még ma is a fülemben cseng. Az egészet egy kicsiny tüskés henger vezérelte. A programozás történelmi emléke. A henger tüskéibe volt örök időkre szólóan belevésve a dallam, melyet azt hiszem, sohasem fogok elfelejteni.

Mindig is érdekeltek a mechanikai szerkezetek. Úgy tűnik, ez valami veleszületett rendellenesség nálam. Lépésről lépésre fedeztem fel ezt az órát, miután legyőztem félelmemet a kattogó fogaskerekekkel szemben. Egyszer egy súlyt is kibontottam, hogy lássam, mitől olyan nehéz…s felfedeztem, hogy kaviccsal van megtöltve.

Az óraháznak pedig volt egy sajátos, ódon illata. Lehet, hogy mások egyszerűen büdösnek tartanák, de számomra a legkedvesebb illat volt és marad. Emlékszem, egyszer a nyúl is oda tojt húsvétkor, s amikor gimiben házibulit rendeztem, szegény Parditka oda dugta el az üveg italt szüleim árgus szemei elől. Sajnos már nem tudjuk megvitatni, hogy mi is volt az a pia valójában, mert Parditka itt hagyta ezt a szép világot, meg minket is…mi meg maradunk még egy ideig, hogy tovább sirassuk filléres emlékeinket.

„Őseihez takaríttaték” – szól a zsidó halotti beszéd. S javait szétosztják maguk között az örökösök. Az én örökségem ebből az ingaórából a dallam a fülemben és az illat az orromban. A zongora tetején való ácsorgás emléke, az inga lassú, monoton kattogása, mely mindig emlékeztetett az idő mulandó természetére.

A legkisebb rokon, akinek utóbb megmutattam az ingaóra titkát, keresztlányom nagyobbik fiacskája, aki 2015-ben jött közénk. Ő is félelemmel vegyült csodálkozással hallgatta az öreg ingaóra muzsikáját, s talán ő is megérzett valamit a múlt ódon leheletéből.

Az Ingaóra most búcsúzik tőlünk. Nem titok, könnyes a szemem. Ez egy emlékeket idéző tárgy, melynek elvesztése gyászra indít, könnyeket fakaszt, s szelíden tanítgat arra, hogy búcsúzni tudni kell. Az érzelmek könnyfátyolos lencséjén túl ott lapul annak a vitathatatlan igazsága, hogy nem tarthatunk meg semmit a magunk számára. Sem embereket, sem tárgyakat. Különben is. Egy ingaórát nem lehet átvinni a Túlsó Partra. Valószínűleg ezért hagyta itt nagyapám, nagyanyám, és az idén a nagynéném is.

Valaki, egy idegen, valamikor, talán már holnap…eljön és magával viszi…Az ereklyéből portéka lesz, amikor bekerül az adok-veszek malmába. Én pedig, amikor letöröltem könnyeimet a megértés zsepijével, majd csendben mosolygok a sarokban, és azt suttogom: „Vidd el nyugodtan! Én nem tudnék vele mit kezdeni. Méltó helyet nem tudok biztosítani a számára, és többre hivatott, mint egy vizes sufniban porosodni, penészedni az idők végezetéig.”  

Gárdonyi sírfelirata jut eszembe: „Csak a teste…” Az öreg ingaóra lényegi része ugyanis velem és nálam marad, ameddig csak élek. A harangjáték, a bimm-bamm, a felfedezés élménye,és az öreg fabútor jellegzetes illata nem árucikk, nem anyagi természetű, tehát örök.

Isten veled, fekete Ingaóra! Legyen jó sorod ott, ahová majd kerülsz! Vidd magaddal a híredet: világlátott óra vagy! Valamikor a XIX. század végén születtél. Laktál Gyímesben, Kaposváron, Budapesten, utaztál vagonban, országon át, megéltél két világháborút, s ’56-ban a tested mellett fúródtak a puskagolyók a falba. Neked szerencséd volt, nem úgy, mint az öreg diófa-szekrénynek. Ő megkapta bizony a magáért, amikor az oroszok belőttek az utcáról.

Búcsúzom tőled! Szerettelek. Ha nem szerettelek volna, most nem lennék ilyen szomorú. Fontos voltál nekem, az életem része, gyermekkori csodáim része. Láttál engem felcseperedni. Láttak és hallgattak téged gyermekeim, s megígérem, hogy unokáimnak is mesélni fogok rólad. Igen. Írok rólad egy szép mesét – amolyan gyermekeknek szólót. Melyben benne lesz az a titkos varázslat, amit általad éltem meg. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekek érezni és érteni fogják.

Látszólag csak Te kélsz most ismét útra, valójában én is tovább lépek. Te az egyik iránya mész, én meg a másikba. Te semmit sem tudsz magaddal vinni belőlem, én viszont magammal viszem ajándékod, amit csak nekem adtál.

Akkor még egyszer: minden jót, Isten veled, Ingaóra!