Novemberi anziksz a Falk Miksa utcáról és egyéb helyekről
Haha! Oda el is kell ám vergődni Csobánkáról! Mármint a Falk Miksa utcába. Reggel 6 óra van, az ablakon befigyel a sötétség és néhány pingvin. Azt hiszem, itt a tél a sarkon. Lapos szemekkel pislantok vissza szeretett álmaimba, kezemben a forró kávé. Hamar vissza kell térnem, fél hétkor indulás Pestre, fogadott Mamámhoz. Négy napos szabadságom fodrászkodással kezdődik, és már tegnap „ünneplőbe öltöztettem a szívemet”, mert mióta őt megismertem, a hajam egyre szebb, és egyre egészségesebb. Mama már elég idős ahhoz, hogy nyugdíjba menjen, és el is határozta magát erre. Több mint 50 év szolgálat után az idén Karácsony előtt végleg leteszi az ollóját és a fésűjét. Ezért, még a karácsonyi hajsza előtt, sebtében elmentem hozzá, hogy még egyszer, utoljára tegyen egy kis tartós fürtöt az egyébként szöghajamba.
Az itteni időjárás végül megadta magát a novembernek, és ónos könnyeket hullatott ezen a reggelen az égből. - Vajon milyen idő lehet most Barcelonában? – gondoltam. De nem volt idő ezen elmélkedni, mert ilyenkor reggel gyorsan telik az idő és nem akartam elkésni. Villámgyorsan felmértem, hogy a két autónk közül az egyik roncs közeli állapotban van, a másikra meg szüksége lesz a páromnak, úgyhogy levitettem magam a buszmegállóba. Útközben észrevettem, hogy a telefonom otthon maradt – valahol az ágyunk mélyén lapított. Jött a busz, felszálltam. A Fő út megkerüli a falut és még van egy megállója, mielőtt elhagyja. – Biztosan ott lesz Zoli a telefonommal – gondoltam. No és természetesen ott volt! Elmartam a készüléket az ajtóban, nagy hálával szívemben, mert lehet ugyan eltölteni egy napot telefon nélkül – csak nem érdemes. És az ember annyira megszokja a szolgáltatását, hogy rögvest bonyolult lesz az élet, ha otthon marad. A reggeli heringes dobozban utaztam tehát, mint a régi szép időkben, amikor nem volt autóm. A HÉV megállóban jegyet akartam volna venni, ám a pénztár zárva. Pedig nem is olyan régen újították fel, kapott új üveget, ilyen ki-be tologatós pénzelhappoló csúszkát, pénztárgépet, új jegyeket..stb. Most azonban mindez halott volt. Viszont jött a hévem. Futottam, mint a régi szép időkben. Közben leesett a tantusz, hogy a szép, és valószínűleg méreg drága pénztárat és a kevésbé méreg drága pénztáros hölgyeket egyetlen, méreg drága automatára cserélték fejlesztés címen. Vajon hány pénztáros kisasszony lett a kollégám emiatt? Ki tudja? Lehet, hogy áttették őket ellenőrnek – már aki vállalta. A többiek mentek a levesbe. Ilyen a világ manapság, nincs min csodálkozni. Közben azon rimánkodtam magamban, hogy a kalauz bácsi jöjjön, és ne az ellenőr. Jött is, és nagy boldogan megvettem nála a jegyemet. De csak egyet tudtam venni, mert annyi apróm volt. A következő címletem ötezres. Ezzel nem akartam szegényt kábítani. Gondoltam, majd veszek a Margit- híd megállóban. Ám ott sem volt pénztár. A birkaterelgető kordon is köddé vált. Valószínűleg áthelyezték őket más, tömegterelésre szoruló helyre. Volt ott is szép, méreg drága automata, viszont nekem nem akaródzott az ötösömet oda bedugni. Ki tudja, nem nyeli-e el örökre az ördögmasina? Úgy tűnik, öregszem, és ezzel párhuzamosan nő a bizalmatlanságom is az új dolgok iránt. Így maradt a két megállónyi potyázás. Jászain leugrottam száraz lábbal. - Kerestem 16 rugót – gondoltam. Ez persze ugyanolyan virtuális növekmény volt, mint egyes országokban a növekvő GDP. De hát vállalkozó koromból megtanultam, hogy minden csak jó könyvelés kérdése.
Máris a Falk Miksa utcánál voltam. A felújítás befejeződött végre. A bejáratnál Colombo hadnagy vakargatja a tarkóját, vagy szivarozik – már nem tudom – lábánál hűséges kutyája bronzba fagyva. Igazi hungarikum. Engem egyébként nem zavar, szerettem az öreget a rongyos ballonkabátjával és a lógó fülű kutyájával együtt. Mindig ő jut eszembe, amikor a kezemben marad az autóm kárpitja, vagy a tank ajtaja. Hozzá még van szakadt kabátom is. Vagyis csak az van. Vagy olyan, ami nem jön össze rajtam, mert kihíztam a nagy jólétben, és elromlott a cipzárja. Lehetnék akár én is ott a Falk Miksa utca elején – Bellával mondjuk, és a kilenc kölökkel. Milyen jól is mutatnánk! Csak senki sem tudná, miért kerültem oda. Igen, a hírnév fontos dolog!
Tovább ügettem az utcában, mely még jóformán aludt. Néztem a tetszetős kockaköveket, sehol egy kutyagumi – igazán az egész helynek olyan európai a hangulata. Odaértem egy fához. A kockakövek tisztelettudóan kikerülték a fát, melynek alját tetszetős kaviccsal borították be. Sehol egy szem elkóborolt kavics. Próbaképpen belegázoltam…volna. Akkor elhűlve tapasztaltam, hogy a kavicsok le vannak ragasztva, vagy betonozva. Mindegy a technológia. A lényeg az, hogy a fa gyökerei innen sem levegőhöz, sem vízhez nem juthatnak soha többé. – Ezt nem tudom elhinni! – törtem ki hangosan. A következő fa is így járt, a következő is….odébb két-három sövényke megúszta a kiképzést, majd ismét katonás kavicsburkolat következett. Lehet, hogy túllihegtem a történetet, és a fák valamilyen csoda folytán mégis életben maradnak, de ha nem, legfeljebb majd halott ágaikból életfát farag valamelyik nemzeti fafaragó mester. És karácsony előtt bártan tele lehet aggatni színes égőkkel. De mondom, lehet, hogy tévedek.
Természetesen elkéstem.
A négy órán át tartó mutatvány után gyalogosan indultam vissza a Jászai Mari térre. Végig néztem az új Kossuth téren. Nekem olyan volt, mint egy nagy, üres famentes rajzlap. Valahol fel kell váltatnom a pénzemet, mert megint ott volt a kihívás, hogy jegyet kell vennem. Bevágtattam a sarki nagyon gyors étterembe, és vettem egy ilyen műanyag ízű sajtburgert. Én voltam a második a sorban. A sor oldalában egy hölgy álldogált, majd megszólította a pultos fiút, hogy sürgősen szüksége lenne a toalett kulcsra. A fiatalember fenekén megremegett a tojáshéj, hirtelen kimondhatatlan egszisztenciális válság vett rajta erőt, és oda hívta a főnökét, hogy annak újra elmondhassa a nevezett hölgy, hogy nem tud most fogyasztani, de sürgősen szüksége lenne a WC kulcsra. A vezető helyettest helyettesítő hölgy elmondta, hogy a klotyóba a számlára nyomtatott vonalkóddal lehet bejutni és…Megállt a tudomány az automaták modern világában. Megszólítottam a hölgyet, mondtam, hogy várjon egy pillanatot, mindjárt fizetek, és oda adom a blokkomat. Nem tudjátok elképzelni, hogy mennyi hálaérzés jelent meg akkor ott a levegőben! Szabadnapom és pompásan sikerült új frizurám felett érzett örömem a tetőfokára hágott. Bekaptam a hamburgeremet, és indultam a jegykiadó automata felé. De sajnos a zsetonom kevés volt az átszálló jegyhez, így elő kellett vennem az imént szerzett ötszázas bankómat, mely – meg kell hagyni – nem az éjszaka leple alatt jött ki a nyomdából. Próbáltam tuszkolni így, úgy, elölről, hátulról, de nem vette be a nyüves. Hirtelen olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint a hölgy az előbb ott a Mekiben. Újra próbáltam és újra…semmi. Akkor odalépett egy hölgy hozzám, és ötszáz forintnyi zsetont nyújtott felém. Nagyon megköszöntem, cseréltünk pénzt, és végre hozzájuthattam az áhított gyűjtőjegyemhez. Ez az új gyűjtőjegy két szelvénykéből áll. Mivel rossz a szemem már (hiszen öregszem), képtelen voltam elolvasni a kettes fontméretű betűket rajta. Felszálltam a tujára, és kezeltem az egyik jegyet. Később láttam csak, hogy az ½-es számút sikerült érvényesítenem. Akkor ismét izgultam egy sort, hogy a pénztárosokból ellenőrökké avanzsált, sárga mellényes csoportnak sikerül-e beadnom a történetemet, miszerint nem látok jól, és most érkeztem ide a villamossal. Mert én már néha nem csak az automatákban nem bízom, hanem az emberi intelligencia megfelelő szintje is megkérdőjeleződik számomra – főképp, ha sárga mellény van az illetőn.
Békásmegyerre értem. Senki sem kérdezett tőlem semmit. Sem a hídnál, sem később. Levonszoltam magam a szerelvényről, majd akadálypálya következett: harminc lépcső lefelé, gyalogtúra, és ugyanannyi lépcső felfelé. Akinek kerekes széke van, az menjen a 11-es úton. Persze van alternatív útvonal a mozgássérültek számára – gondolom busszal, és az aluljáró is megközelíthető két irányból – de mai magyar szokás szerint én is keresem a kákán a csomót. Meg, ha értenék hozzá, utána néznék annak is, hogy valójában mitől dübörög annyira a mi kis gazdaságunk. Mivel azonban a számokhoz csak 1-10-ig vagy affinitásom (és néha még ott is akadozom), hagyom az egészet a fenébe. Öncélú lettem és apolitikus – nagyban. Kicsiben pedig maradtam közcélú és politikus. Ennyi.
Bevetettem magam a piacra. A répa most kevésbé érdekelt. Nekem egy új télikabát kell! Hiszen hiába vagyok szakadt és van akár tíz kutyám is, sosem leszek bronzba öntve a Falk Miksa utca elején, de még Kőbánya-alsón sem. Mindjárt bele is botlottam egy nagyon kiváló kereskedő asszonyba, aki meg akart győzni, hogy a kabát az én méretem, nagyon jól áll nekem, a másik pedig még jobban. Már vártam az uramat, hogy telefonál, mert megbeszéltük, hogy itt találkozunk. Vártam, hogy kimentsen a nagyon jó kereskedőné asszony karmaiból. Tudtam, hogy a kabát, amit rajtam van, egyáltalán nem fog neki tetszeni. És nekem is voltak fenntartásaim. Így ráfogtam az egészet, és sietve távoztunk. A sor végén aztán megtaláltam azt a kabátot, ami jó volt rám és mindkettőnknek tetszett. Nagyon gyorsan megvettük, és indultunk tovább beszerző körútra.
Piac után – fakutatíve – felkerestük a budakalászi Telenózit, mivel mindketten, hitelt érdemlően meg lettünk fenyegetve, hogy fizessük ki a lejárt számláinkat. A hölgy elújságolta, hogy most átválthatok kedvezőbb tarifacsomagra, mely ott kezdődött, hogy havonta kétezerrel többet kell fizetni. Ez már alaphangon kedvező – csak kérdés, hogy kinek? Ezért az 5432,20 forintért kapok 150 percet „ingyen”, egy számot korlátlanul hívhatok „ingyen”, meg valami internetről is beszélt, de arról leállítottam. A 151. perctől pedig 40 Ft-ért cseveghetek potom. Megnézettem vele, hogy hány percet beszélek egy hónapban. Ez kb. 120 perc átlagosan. Ez belefér a mostani tarifacsomagom lebeszélhetőségi keretébe, és azon felül 36 forintot fizetek percenként. Így ezt a remek és felettébb kedvező ajánlatot köszönettel visszautasítottam. Ez az egész mobil szolgáltatás-díjcsomag-váltás nekem mindig olyan, mint amikor a ligeti kurv@t felültetik a körhintára, de előtte bekötik a szemét. Majd jól megforgatják, aztán indíts előre! Hát nem is csoda, hogy a következő menetben megfejeli a körhintát. Mintha az ördög maga súgná a füledbe: „válts át, vedd meg! Jobban jársz!” Persze, az egészből semmi nem igaz. Ezek a modern kori kísértések. Pedig meg vagyon írva: „nem csak mobillal él az ember”, bár kétségtelenül kínos, amikor otthon marad.
Imígyen telt az első szabad napom, melyből többre most nem emlékszem.