Nulladik típusú gondolatok

Kedvesek!

A nulladik lépés az álom. A kép, a vágy. Megjelenik a fejünkben, s ez által máris él. Még nem ver gyökeret, még nem fogant meg, csak belepottyant a mag a földbe, s ott vár. De él!  A listára felkerül egy újabb címke: dúla vagyok. A dúlaság szolgálatot jelent. Még nem tudom az ismeretek szintén – csak sejtem, mint macska az esőt -, hogy mi a vajúdás-kísérés, de szolgálni már ma is tudok. Bárhol, bármikor, ahol csak ott vagyok. A dúlaság jelenlétet igényel. Figyelmet arra, aki velem van ott abban az időben és térben. Figyelmet arra, amit teszek.

Első könyvem, amit olvasok: Ingeborg Stadelmann A bába válaszol című könyve. Pár óra alatt felfaltam 70 oldalt belőle. Nagyon jó könyv! Úgy lehet olvasni, hogy mindig egyben van a légköre. Mert most, a nulladik lépés idején még nem azt tanulom, hogy melyik füvet hova borogassuk, melyik olaj mire jó, hanem elmerülök a segítői szolgálat légkörében. Azon belül is: ebben a speciális légkörben, mely egy új ember fogantatását, méhen belüli fejlődését és születését veszi körül.

A nulladik lépésben sok a hipnotikus pillanat. Múltam eseményeire, mint előző életekre emlékezem – én, a kis dúlamag. Rájöttem: nem volt az előző írásomban igaz, amikor arról írtam, hogy fogalmam sincs a természetes szülés mikéntjéről. De igenis van fogalmam! Egész kötet van a fejemben, hogy milyen egy természet közeli létállapot. Nem csak a születésünkkel, hanem egész életvitelünkkel és halálunkkal kapcsolatosan. Mindig is azt gondoltam helyesnek, hogy természetesen szülessünk és természetesen haljunk meg. Az állataimat is természetes közegben tenyésztettem. Orvost nem láttak sem szüléseikkor, sem életükben. Elmúlásukkor meg legkevésbé.  És egész jól értettek hozzá, hogy kell meghalni. És: de jó lenne, ha megváltozna a hozzá állásunk, amikor egy embertársunk már kész az útra, s ez nyilvánvaló! S mi fájó szívvel, de beleegyeznénk a végső búcsúba, anélkül, hogy betuszkolnánk valamelyik kórház intenzív osztályára. De jó lenne, ha számot vetnénk közös sorsunkkal, a kötelékkel, mely összeköt bennünket, s mely nem bomlik fel a halál után sem…és éppen ezért elkészítenénk azt a számadást. Megbocsájtanánk, amit hatáskörünkbe tartozik megbocsájtani, ráhagynánk Istenre, amire nincs hatáskörünk…és így tovább.

Bocs. Egy kis kitérő volt. A regresszív utazásban felbukkannak saját élményeim várandóságaimmal és szülésemmel kapcsolatban. Hol, mikor történt olyan esemény, melyet inkább elkerültem volna, vagy másképpen csináltam volna? …Felbukkan a kiszolgáltatottság érzése. Képtelenségem a döntésre.

Egyetlen szilárd döntésemre emlékszem: én gyereket nem vetetek el. Ezt be is tartottam. És éppen ezért is, mély együttérzés van bennem, ha valamely anyuka nagyon nehéz helyzetében ilyen döntésre kényszerül. A várandósságot nehézzé teszi a kiszolgáltatottság érzése.

Felbukkantak tehát emlékeimben a traumák, melyeket orvosoktól vagy kórházi közegben szenvedtem el. És az a jó érzés, a hála érzése, amikor megleltem az egyetlen dokit, aki ki merte mondani, hogy a mélyen fekvő lepény majd „felkúszik”, és szülhetek majd természetes úton.. és én elhittem, mert bíztam benne. Aztán – ugyanezzel az orvossal, négy év múlva –  egy rossz élmény: negyedik fiamat akkor szültem, amikor az orvos épp ráért. És egyszerre áradni kezd minden veszteség: hogy egyedül voltam a szülőágyon. Csak ellátott a kórházi bába, de nem beszélgetett velem, nem szólt hozzám, rohangált egyik ágytól a másikig. Volt, hogy négyen szültünk egyszerre, és neki egyedül kellett ellátnia minket. Munkája munka volt, kevés fizetésért és kevésbé szolgálat. Az orvost tömtük pénzzel, a bába dolgozott.

És a chorionbiopsziám? 36 éves voltam, amikor negyedik gyermekemet vártam. Az orvos ajánlja. Megint a döntésképtelenség, a kiszolgáltatottság érzése. Pedig tudtam, hogy nem vetetném el, bármi lenne az eredmény, az én méhem nem lehet temető! Mégis elmentem a mintavételre. 20 hetes voltam (!). A monitoron láttam a magzatomat, aki szabályosan elugrott a hatalmas tű elől, melyet a gömbölyödő hasamba szúrtak. A legtávolabbi szegletbe húzódott. Amikor leszálltam az ágyról, térdre estem és aztán elterültem a földön. Az orvos gúnyosan rám kiáltott: „ ne színészkedjen itt!” A nővérek összelapátoltak és kivezettek a folyosóra. Jött egy bába, leült mellém, és megmutatta, hogyan dörzsöljem a fülcimpámat, ha érzem, hogy össze fogok esni. Hálás voltam neki a jó szóért, (és most sírok).

24 hetes várandós voltam, mire megérkezett az eredmény. Negatív. És a Genetikán nem értették, hogy miért küldött engem a doki erre a vizsgálatra? mert 36 éves? Ugyan!  Na, és mindez előjött, amikor a könyvben olvastam a várandós „túlvizsgálásáról”. És igazat adtam az írónőnek, hogy a korai vizsgálatoknak, melyek a lehetséges fejlődési rendellenességeket hivatottak kiszűrni, lényegében csak akkor van értelme, ha a szülő pár határozottan el tudja dönteni már jó előre, hogy kedvezőtlen eredmény esetén megszakíttatják a várandósságot. Ha nem ezt akarják, vagy nem tudják, hogy mit akarnak, de képesek a nemtudás erejével várni a gyermeket, akkor semmi értelme az ilyen vizsgálatoknak – nem beszélve arról, hogy a chorionbiopszia is, és más szűrővizsgálatok is a vetélés kockázatát hordozzák. (Ezekhez az élményeimhez képest az a két gátmetszés semmiségnek tűnik.)

Szilárdan hiszem, hogy beszélnünk kell erről. Egymást közt: női körben, programokon. Nem lehet hallgatni! Most röviden próbálom elmondani, amit szeretnék.

Mondjuk, én egy füvesasszony vagyok. Eljön hozzám XY, hogy adjak teát az álmatlanságára. Megkapja a teakeverékemet, amit mindenki másnak adni szoktam, aki hozzám fordul, és hasonló problémával küzd. Nem is tudnék mást adni, mert eddig terjed a tudásom. Elolvassa ott helyben, hogy mi van a zacsiban, és elkezd pattogni nekem, hogy komlót miért nem raktam bele, mikor olvasta, hogy a komló milyen jó. De aztán, mégis megveszi a teámat. Én pedig eladom neki, mert ebből élek, de legszívesebben azt mondanám: „menj haza, és állítsd össze magadnak a teádat”. És  meg is tudná ezt tenni

-          ha lenne elég bátor kockázatot vállalni,

-          értené a ráhagyatkozás lényegét,

-          s ha elegendő mértékben bízna magában., a megszerzett ismereteiben.

Én úgy vélem, hogy pontosan ezt csináljuk, amikor várandósan felkeressük az orvost, és megpróbáljuk a jogainkat érvényesíteni. Nem kérdés, hogy erre jogunk van. De jogunk van arra is, hogy magunk állítsuk össze a teakeverékünket. Hogy bábát is válasszunk, ne csak orvost. Jogunk van arra, hogy kockázatot vállaljuk, hogy rábízzuk Istenre, a véletlenre, hogy mi lesz, és elegendően bízzunk magunkban, az ösztönökben, melyek a saját agyalásaink nélkül is pontosan tudják, hogy mi a dolguk.

Azt is gondolom, hogy erre a mentalitásra már 12-16 éves kortól nevelni kell a lánykákat-fiúkat. Amikor jön majd egy pár, egy várandós anyuka, egy várandós apuka, már a 20. hétben vannak, és olvastak valamit…valamint tele vannak kétséggel…nekem ott, mint segítőnek, nem az lesz a szempont, hogy meggyőzzem őket az otthonszülésről, sem nem arról, hogy eddig jól-rosszul működött hiedelmeiket néhány óra alatt semmivé tegyem, s kicseréljem valami tudatosabbra. Igen már tudom: egy feladatom lesz: a kétségeik között/mögött, együtt megtalálni a biztos pontot. Nem mondom azt neki: „az egészségügy és azon belül a szülészeti ellátás reformra szorul. Hallasd te is a hangod! Menj el a kórházba, és állj ki a jogaid mellett! Két fájás között harcolj azért, hogy hagyjanak békén vajúdni, és akkor majd szép lassan belátják, hogy a változtatás bizony elengedhetetlen.”

Nem tudok ebben így hinni. A változásnak belülről kell elindulni. Fellép az igény bennünk, megindul egy mély, belső munka, melynek hozadéka, hogy képesek vagyunk kockázatot vállalni, ráhagyatkozni és bízni a testünk ösztöneiben. És mindezen erényekkel felvértezve tudjuk meghozni felelősen azt a döntést: „abban az ágyban fogok szülni, ahol szerettük egymást, s gyermekünk megfogant.”

A magasztos gondolatokat most elengedve, befelé figyelek, s könnyek törnek föl nagyon mélyről. A megváltoztathatatlan múlt felett érzett gyász megtisztítja a lelkem. Hisz igaz: ahhoz, hogy nyerni tudjak, veszíteni tudni kell.

Áldás!

<3