Ősök jelzőtüzei a Holdvilág-árokban

Mi az Istennőtől jöttünk és őhozzá visszatérünk, ahogy az esőnek a cseppje hullik vissza a tengerbe…zengett bele a barlang setétjébe, ott fenn, a Holdvilág-árok szívében. Hárman indultunk útnak délelőtt két gyermekemmel újra felfedezni az árok rejtelmeit. Hátunkon zsákocska üres palackkal. A Domini forrásnál fogjuk megtölteni. 

A gyertyános-tölgyes-nyárfás erdő még mindig ontotta magából az aranyesőt. Minden aranyban úszott, s felette a ragyogó kék ég verte vissza a kiáltást: „Nagyapám, hol vagy?” És hol vagy anyám, és apám, nagyanyám? Annyi mesélni valóm lenne!  Kérdezni csak annyit tudok: „és most merre tovább?” A választ majd megkapom, ahogy az esőnek a cseppje, hullik vissza a tengerbe.

Muskotályos illata volt az avarnak. Megszáradt az áldott napsugárban, s úgy zörgött a lábunk alatt minden lépésen. Néha megálltunk, s csendesen hallgattuk egy erecske halk csobogását, amit a habocskák megtörtek a köveken, ágacskákon. Minden apró csobogósnál szívesen örökre ott maradtam volna.

De haladtunk tovább, ahogyan a folyó ömlik a tenger felé. Mert Vízanya visz engem, a gyermekének születtem! S a gyermek engedelmesen ráfekszik a habokra. Meg lehet próbálni kapálódzni, de sok értelme nincsen, mert Vízanya visz engem a tenger felé.

Egy órán belül elértük a barlangot. Bementünk. Természetesen az emberi élet csalhatatlan jeleire bukkantunk. Mécseseket gyújtottunk. Két fehér üvegeset, és pirosat és egy lilát.  A füstölő ezúttal borsikafű  volt. A barlang belső szájánál telepedtünk le. Igazán olyan ott, mint az anyaméh kapujában. Egy folyosó választott el a külvilágtól. Bent éji sötét volt. Dalolni kezdtünk. A mindig szorongató idő elillant. Mikor hátranéztem egyszer, a barlang bejáratánál négy-öt  kíváncsiskodó kukucskált befelé. Egy nő arcán láttam, hogy igazán örült e zene-bonának. Egy férfi beljebb merészkedett. Azonnal kérdésekkel kezdett bombázni, vajon én tudom-e, hogy itt találták meg  Árpád  apánk földi maradványait, vagy sem?  Tudom-e, az interneten is fent vannak a fotók a csontokról. . .Fogalmam sincs – válaszoltam. Mi dobolni jöttünk, s énekelni, s maradjanak velünk nyugodtan, ha kedvükre való. Ők azonban tovább mentek. Mikor a gyerekek fázni kezdtek, széthordtuk a mécseseket, hogy a többi turista jelzőfények mentén járhassa be ezt a kicsi, y-alakú barlangot.  Legalább ma, néhány órán át. Az ősök jelzőfényei az élet setétjében, annak, aki észreveszi, annak aki meghallja a választ.

Mikor elhagytuk a barlangot, tisztes távolban további kirándulók várakoztak. Hirtelen valószínűtlenül sokan lettek. Hálásan gondoltunk vissza időtlen magányunkra, ott a barlangméh szájánál.

Holnap, alkonyat után őrtüzet gyújtunk őseink emlékére. Az elmaradhatatlan füstöt a zörgő avar szolgáltatja. Lesz megint dobolás, kántálás. Hogy aztán a jó meleg házban felidézzük eltávozott öregjeink életútját. Ezt viszik magukkal a gyerekek az életükbe – lámpásként. Ahogyan én is nagyon sokat tudtam anyai nagyapám életútjáról, pedig sok évvel azelőtt eltávozott, mielőtt engem egyáltalán kigondoltak volna.

Őrizzük az emléküket, a hagyományt, s ezen a napon erősebben emlékezünk rájuk. Így lesz idén is, mint minden évben.

Áldás!