Pár keresés

2015.02.02 23:06

Van egy közösség az FB-n. Pál Feri atya köré szerveződött, és az ő nevét viseli. Ez bátor engedmény volt a részéről, én nem biztos, hogy megengedtem volna egy olyan internetes csoport elindítását, mely a nevemet viseli, ugyanakkor én nem is tudom, hogy mi folyik ott. De szerencsére ez a veszély egyenlőre nem fenyeget engem, és egyébként is, nem erről akartam beszélni.

Bár a téma, amivel ma foglalkozom, e csoportban indult el. Sokan szeretnének párkereső klubot alakítani a csoporton belül. Hiába, nagyon sok az egyedülálló, a magányos érzéssel élő ember. Itt is. Ott is, mindenütt.

Erről viszont eszembe jut egy-két korszak az életemben, melyet én is egyedül töltöttem. Elváltan, két gyerekkel, aztán elváltan, gyerekek nélkül. Az előbbit és az utóbbit is nagyon borzalmasnak éltem meg. Nem az egyedüllét volt az, ma már jól tudom.

Arról szeretnék írni, hogy az egyedül valóság – most így visszatekintve – nem is lenne olyan rossz élethelyzet. Hanem, (ebben az esetben is, mint a félelmek, szorongásos állapotok esetében), inkább az teszi nehézzé a helyzetet, amit mi arról gondolunk. És legtöbben úgy gondoljuk, hogy egyedül élni márpedig rossz. Egy olyan helyzet, melyet a legjobb elkerülni, de ha mégsem lehet, akkor legalább mielőbb meg kellene szüntetni azt.

Elszigetelt életvitelünk csak növeli a magány érzését. De ott van az internet, ott vannak a különféle társkereső oldalak. Cselekvés-pótló, cselekvésnek látszó tevékenységek: regisztrálok és keresek magamnak párt. (Nem másokról szóló kritika akar ez a megállapítás lenni, hiszen én is ezt tettem.)

Nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel, de nekem végig az volt az érzésem, hogy ennyi szerencsétlen sorsú ember nincs is a Földön, mint akik ezeken a portálokon tagok voltak. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok az embervadász (az én szempontomból nézve: nővadász), akik jóképűek, (mert ugye az ma nagyon fontos erény), jó dumájuk van, és prédára lesnek. Rettenetesen éreztem magam, amikor kezdtem azt érezni, hogy társkereső nőből kezdek átmenni zsákmánnyá. Ami a férfinek egy jó hecc volt, az nekem az életet jelentette.

Egyszer lépre mentem. Mindenbe beleegyeztem, noha jól tudtam, hogy én vagyok a sokadik zsákmány. Mert annyira elég volt a magányból. De az élet közbeszólt – szerencsére -. Illetve a halál. És egyetlen nap alatt egyedül maradtam. Akkor nagyon élesen hasított belém a felismerés, hogy az egész kapcsolatban csak azt a vágyamat tudtam dédelgetni, hogy nem vagyok egyedül, miközben végig egyedül voltam. Egyoldalú érzelmekkel. Nem az embert szerettem, hanem az érzést. Az érzésbe voltam szerelmes. Ez a kis epizód ugyan megtörténhetett volna bármilyen más ismerkedési háttérrel is. Szembe jöhetett volna az utcán. Vagy bárhol másutt. Az én esetem önmagában nem minősíti az internetes társkeresést, s alapvetően nem is ez az oka annak, hogy ha újra egyedül maradnék, soha többet nem választanám az ismerkedésnek ezt a módját.

Az ok, amiért így nem tennék többet, az a bélyeg, a tábla, a címke, ami láthatatlan ugyan, de mégis, mindenki által érezhető: „én vagyok, aki egyedül van. Én vagyok, aki nem jól érzi így magát. Én vagyok, akinek hiánya van. Aki képtelen a hétköznapjaiban emberi kapcsolatait építeni. Mert nem érek rá (ez az egyes számú elkerülő verzió); mert képtelen vagyok rá (ezt meg senki nem vallja be magának.) Az internetes társkereső oldalakon ők az áldozatok lesznek, akiket a vadászok leterítenek. És vége is a játékszabálynak. Ennyi és nem több.

No, most akkor ebből a hiánygazdálkodásból, ugyi, elég nehéz valami pozitívet kihozni. Nagyon szeretném megkérdezni azokat, akik a Pál Feri csoporton belül ilyen jellegű kezdeményezést indítanának el, hogy megfordult-e a fejükben, jobban mondva: apellálnak-e arra, hogy ez a közösség valamivel magasabb tudati szintű emberek csoportosulása, mint például a Randivonalon megtalálható társkereső emberkék? Várnak-e valamit attól, hogy az itt jelenlévők többsége Istenhívő, van valamilyen vallása, de minimálisan ébredező útkereső? És hogy mit gondolnak, változik-e a hiánymotivált vágy megjelenési formája, működési mechanizmusa attól, hogy valaki vallásos, Isten hívő? Mert nekem az az érzésem, hogy nem. Egy vallásos, Istenhívő, magát magányosnak érző ember társhiánya ugyanazon a szinten van, mint az ateista, nem vallásos, nem kereső, csak vegetáló ember hiányérzete. Legfeljebb még csavar egyet rajta, és belekombinálja a hitét, a vallás által diktált erkölcsi normáit. Más közösségekben is azt látom, hogy akármennyire is hisznek valami magasabb, spirituális erőben, akármennyire is tisztelnek és követnek bizonyos hagyományokat, hiányuk, mely vágyuk alapja betöltetlen marad. Láttam már – magukat magas spirituális szinten élő embereknek valló – házaspárt és élettársi közösségben élő párt, akik nagyon jól tudták a rendszerszemléletet, a tudatok közötti átjárást, a théta tudatot, de semmit sem tudtak kezdeni a kapcsolatukkal. És semmit sem tudtak kezdeni a magányosság érzésükkel.

Én most ez ügyben nem kívánok hozzászólni a nevezett csoportban. A múlt héten amúgy is kihúztam a gyufát egy másik ügyből kifolyólag. De a blogom a személyes tulajdonom, azt írok ide, amit szeretnék. Másfelől, pedig az egyik tag olyan lágyan, szívhez szólóan fogalmazta meg: „vannak programjaink, szép számmal, gyertek el minél többen és ismerkedjetek meg egymással”. Nem lehet ezt szebben, nagyobb szeretettel megtöltve kifejezni, elmondani: gyertek el! Vállaljátok fel magatokat szemtől szembe! Nézzetek a tükörbe! Ezt a nagy duda orrot, ezt a pocakot, ezeket a keskeny csípőket és lapos melleket, továbbá a pattanásaimat fogom most magammal vinni. Harminchat éves vagyok, vagy negyvenöt, vagy ötvenhat. Ez az én időm.  Elmegyek abban az öltözékben, amim van. A hajammal, ami rám nőtt, vagy a kopasz fejemmel. Mert nincsen nagyobb szabadság annál, amikor azt tudom mondani: ez én vagyok! Nézzétek! Jól vagyok! Érezzétek! Na, ki szeretne mellettem jól lenni? Íme itt vagyok! Szabad vagyok, és jóllétemet megosztanám!

Mindezek helyett: felvesszük a táblát a nyakunkba. „Egyedül vagyok és rossz így nekem.” „Nem vagyok elég jó egy párkapcsolathoz.” „Nem kellek senkinek.” Aztán, egy pillanatra el hisszük, hogy hason-ló a hason-lónak örül. Milyen szép pár is egy zenekedvelő hölgy és egy zenekedvelő úr! Vagy két futóbajnok…esetleg két kertész…két hívő, két spirituális útkereső…és még számos példát írhatnék…Feleslegesen. A lényeg az, hogy hipotéziseink vannak arról, hogy kivel lenne jó. Miközben saját magunkkal sem jó. A velünk való azonosságot keressük a nem létező másikban, miközben a magunkban dúló ellentétek harcától és önmagunk elutasításától szenvedünk. Vagy trófeák leszünk a skalpgyűjtők vitrinében, vagy egy nehézkes csapatka, két fővel, akik titokban ugyanazt gondolják magukról. „Én vagyok az, aki nem kell senkinek.”

Ne kényszerítsen engem a sors, hogy újra egyedül maradjak! De ha így alakulna, akkor csak azt tudom mondani: többé így nem! (Soha ne mondd azt, hogy soha.)


Készíts ingyenes honlapot Webnode