Párom felé - tudatosan

Kedveseim,

Mindenek előtt el kell mondjam, hogy nagyon egyszerű nekem ránézni a párválasztás gyötrelmeire, mivel egyenlőre túl vagyok a nehezén. Nekem most az a feladat, hogy megéljem, amire vágytam, és remélem, sokan vagytok így!  És ott vannak számosan, nők és férfiak, akik még keresik az igazit.  (Egy kitekintés lesz ebből az írásból, a teljesség igénye nélkül.)

A „valamivé válás” fogságában  (valami személyes)

Talán nem tévedek, ha azt mondom,  amikor az igazi párkapcsolatról álmodozom, az alap-ideál, hogy abban úgy lehetek jelen, ahogyan vagyok.  Ki mondva, ki nem mondva arról álmodozom, hogy az a másik, a majdani igazi társam, fogadjon el engem olyannak, amilyen vagyok, s akkor jóság lesz. Miközben én azt gondolom magamról, hogy „nem vagyok elég jó”, hogy „nálam sokkal jobb más”.  Ezért bele fogok menni abba vég nélküli játékba, hogy megváltoztassam önmagam, a világ rezdüléseire adott válaszaim minőségét. Holott, ezek a reakciók, viselkedés minták kialakulásáért gyakran én magam vagyok a legkevésbé felelős. S ha akaratból, önfegyelemből akartam ezeket szabályozni, gyakran csalódás lett a vége.   Ezeket a mintákat szinte kivétel nélkül gyermekkoromban gyűjtöttem be, és eret vágott mind az archaikus (ősbizalom), mint a mágikus gyermeki világképemen, amikor átcsúsztam a realitás rögös talajára, hiteltelenné vált lelkemben az ősi minta, s a korai világképek.

Úgy vélem, életem nagy szerencséje volt, hogy megismerkedhettem ezekkel az igazságokkal, hogy feltárhattam, mennyi sebet hordozok magamban kicsiny gyermek koromtól , sőt, az én esetemben fogantatásomtól fogva. Ezek az újraélés alatt megnyilvánultak (és van, ami majd ez után fog), és ezek segítségével sikerült kiszabadulnom a valamivé válás fogságából. „Felébredésem” előtt csak döglött kísérletek voltak azon törekvéseim, hogy a magam számára is nehezen tűrhető válaszreakcióim dominanciából látenciába menjenek át. Mert azt vallom, hogy ez a dolgok mozgásának az útja. A nem kívánt elemek nem tűnnek el nyomtalan, hanem a háttérbe húzódnak.

(Valami egyetemleges)

Ezért is nagyon fontos, hogy minél szorosabban átöleljük a bennünk élő sebzett gyermeki-önmagunkat és a vélt felnőttkori hibáinkat. Mert mindezeket magunkkal fogjuk vinni a párkapcsolatunkba, a gyermekeinkkel való kapcsolatunkba is. S ha nem előbb, de egy konfliktus helyzetben hirtelen előugranak majd a sötétből a sebzettségeinken alapuló reakcióink.

Tehát, nem az a feladat, hogy ilyenből olyanná váljak. Hanem az, hogy teret adjak a bennem élő jónak, élhetőnek, a türelmesnek. S mindazon rezdüléseim, melyek a magam számára is kellemetlenek és alig viselhetőek, nyugodjanak el szívem rejtekén.

Kedves Férfi Olvasóim! 

Ugye, arra vágytok, hogy mi nők, szeressünk titeket olyannak, amilyenek vagytok? Meg tudjuk tenni. Csak van még egy kicsi munkánk, nekünk, nőknek – saját magunkkal. Magunkhoz fogjuk ölelni mindazon tulajdonságaitokat, az életre adott válaszaitokat, melyeket talán ti magatok sem tudtok elfogadni magatokban.  De elébb meg kell ezt tennünk saját magunkkal. Gyakorlat teszi a mestert. Ha sikerült nekünk, segíteni tudunk nektek abban, hogy ti is meg tudjátok ezt tenni. Sajnos, nem sajnos, nektek is van feladat! Azokat a nőket tessenek keresni, akik békében vannak önmagukkal. De vajon megtalálhatjátok-e, ha ti közben állandóan háborúztok magatokkal, magatokban?  Ha tíz körömmel ragaszkodtok sebeitekhez? Ha még az igény csíráját is eltapossátok magatokban azzal a hangzatos lósunggal: „én már nem változom meg”! ?  Szóval nem lehet az egész batyut a nők nyakába akasztani, mert nem fogjuk elbírni. Nincs az a tudatos nő, aki vég nélkül képes viselni a lelki zárkózottságot attól az embertől, aki fontos neki.  Csak, ha nem vagy annyira fontos a számára. Nem, nem a szingliségről beszélek. Egy felébredt nőtől a szingliség nagyon messze van.  Kb. olyan messze, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. Hanem arra gondolok, amikor a társad képes melletted élni, de nem belőled. De mi nők, többségében még nem tartunk ott. ( És ti sem – tisztelet a kivételnek). Nekünk még fontos a szoros kötelék, a kölcsönösség. Még csak olyan kapcsolatban tudunk veletek gondolkozni, ahová mindketten beteszünk és kiveszünk abból, szükségleteink szerint. És gyakran azt látjuk-tapasztaljuk, hogy csak mi teszünk bele, ti meg csak kivesztek a kapcsolatból…és belőlünk. Keresünk mi is titeket, a társaságotokat, az intim közelségetekre vágyunk. Mert a nő virágát a férfi öntözi, kertjét a férfi ápolja. És nem a felszántásra gondolunk!

A mai kor felébredett nője képes felébreszteni a férfit, ha engeditek, drága Férfiak!

Na, most nekünk meg azt kell megtanulni, hogy ha a tovább szunyókálást választjátok, akkor hagyjuk ez rátok. Szóval: ne hagyjuk felszántani magunkat egy két kókadt gyom virágzásának reményében!