Patkányok éjszakája
Min említettem korábban, Pszichedelika a tudat csodálatos mezeje. Ha úgy tetszik, egy ország, egy másik világ, merőben más, mint amit megszoktunk. A varázslatoknak mindnek van egy közös tanítása: minden, amit érzékelni vélünk, csupán egy látomás. Így akár az egész életünk is lehet egy nagy álom. Lehet jó álom, lehet szörnyű álom, váltakozva. De vajon ki az álmodó? Én vagyok az álmodó, vagy Isten álmában vagyok egy statiszta? Egy a sok közül, aki azt hiszi, hogy illuzórikus álarcait levetve – talán mégis önmagára ismer?
Nem találtam meg e kérdésekre a választ.
Ha csak egyszer jársz e mezőn, szűz lábakkal, könnyű a dolgod, mert nem tudod, mire számíthatsz, így el sem vársz semmit. Egészen más a helyzet, ha másodszor, harmadszor térsz ide vissza. Akkor már megszületik a fejedben a megkülönböztetés: ez jó, ezt akarom, ez nem jó, ezt nem akarom. Így már sokkal nehezebb belemerülni ebbe a másik valóságba. Ezért úgy kell ide visszatérni, mintha még sosem jártál volna azelőtt itt. Mint a bölcs, aki minden nap kilátogat a mezőre, és minden nap ugyanazzal a gyermeki naivsággal csodálkozik rá a fenséges természet látványára, mintha csak éppen akkor látná először. Igen. Bölcs és talán boldog is, aki az őt körülvevő állandóságot képes újra és újra felfedezni, és képes lelkesedéssel befogadni naponta akár, ugyanazt a csodát. Így kell visszatéri Pszichedelikába is.
Meleg, kora nyári este volt. Az égbolton felkapaszkodott a Telihold. Egy ideig nem történt semmi különös. Egyszer csak valami furcsa zaj ütötte meg a fülünket a kertből. Kimentünk. A zaj egyre erősebb volt. Némi gondolkodás után rádöbbentünk, hogy patkányok visítása ez, és valószínűleg a sok csapadék miatt feljöttek a csatornákból – de látni egyet sem láttunk. Mindent betöltött a visításuk. Csak álltunk némán és hallgattuk. Démonikus volt. Felnéztünk az égre. A Hold ezüstbe öltözve, teljes pompájában virított a sötét éjszakában. Egyszer csak elé kúszott egy felhőfoszlány. Hatalmas patkány körvonalaivá rendeződve, egyenesen ránk bámult. A visítás nem akart szűnni. Megcsodáltuk a patkány felhőt. Ő is látta, én is láttam. De akkor már igazán valóságos kell legyen! (Hiszen a bíróság is jobban hajlik elfogadni igazságként, amit két ember egybehangzóan tanúsít!) Egymásra néztünk. Szerettük egymást nagyon. Nekem a teljes biztonságot jelentette ő. Az arca egészen közel volt az enyémhez. Ekkor világosan láttam, hogy a kedves arc elváltozik. Valami ősi arc jelent meg a helyén, aztán egy indián bölcs varázslót láttam benne, aztán megjelent a Sátán az arcán – na és akkor megijedtem tőle. Kinyújtottam a kezem, és megsimogattam azt a gonosz arcot. És azzal, hogy nem vettem komolyan, hogy félelmemet legyőzve, megérintettem, az a borzalom eltűnt. Visszamentünk a házba. A képek némán függtek a falon. Nem mozdult semmi, a tér a szokványos maradt, a rózsák a vázában aludtak mélyen. Azt hiszem, mi is elaludtunk.
Azóta bátrabban megyek közel a félelmeimhez, inkább szembe fordulok velük, mint hogy elszaladjak. Amikor ezt megteszem, a bennem lévő szorongás csökken. Mindig kiderül valahogyan, hogy a félelmem tárgya az én tudatomban válik élővé.
Mint, ahogyan az ideális család-kép is ott van bennem, noha soha nem tudtam megélni az életem során. Lehet, hogy a kép maga túlságosan fennkölt. Lehet, hogy nagyon messze van a hétköznapi valóságtól. Lehet, hogy nem akarom soha elismerni, hogy az ember esendő, hibázik gyakran, s mint ilyen, akarva, akaratlanul időnként olajat önt a tűzre, ahelyett, hogy földet szórna rá…
Folytatás következik…