Pesten dúl-tam
Várandós dúlaként, Pesten
Ezen a szép, őszi napon, amikor sikerült olyan nagyon korán felkelni, a városba mentünk Autómentes Napra. Érdekes volt az Andrássy út közepén sétafikálni! A lágy őszi Nap…nos, egy kissé melegebb volt, mint amiért én a szeptembert szeretem, de még bírható. Álmos voltam és derűs. Mindjárt az első fél órában egy vadidegen nő kísérletet tett arra, hogy elszívja az energiámat. Gúnyosan rivallt rám: ne tolakodjak. Én oda álltam elé, a szemébe néztem, s mondtam neki, hogy ha van valamilyen egyéb természetű problémája, akkor beszélgessünk inkább arról. De nem állta, hogy rá nézek, s többé nem szólalt meg. Két órán keresztül kísértett bennünket a különböző sátraknál, de már nem akart közelebb kerülni a teremhez. Arra a berzenkedésemre, hogy miért is akart tőlem erőt lopni, Tündi bölcsen csak annyit válaszolt: „hadd lopkodja, úgysem megy vele sokra, hiszen úgy igazi, ha magunk dolgozunk meg érte.” Higgyétek el, csodás adomány, amikor az anya/apa bölcs gyermeket nevelhet. Sokat tanultam már Tünditől, s ezt a tényt nem szégyellem, hanem inkább örvendezek ezen: milyen jó, hogy itt van ebben a világban, és mi vagyunk a szülei!
Ezen a szép napon sok kicsi gyermekkel találkoztam, és sok várandós édesanyát láttam. Türelmet tanultam, mert volt, hogy egy órát kellett ülnöm egy padon tétlen, míg lelkes csemetéim az összes kitűzőt, kulcstartót, tükröcskét le nem gyártották a közeli standon. Egy ideig bosszantott, hogy könyvemet otthon hagytam, de aztán arra gondoltam, hogy a vajúdó anya mellet sem olvashatok majd. Ugyanúgy álmosan, esetleg éhesen kell majd ott ülnöm óraszám mellette, nem törődve testi kellemetlenségeimmel lenni jelen az ő számára.
Délután a színpad felé kóvályogtunk. Már ment a tam-tam, ruci-duci zene, néhányan a színpadon ugráltak. Mint utóbb kiderült, ez volt a Zumba. Három, kisportolt hölgynek látszó lény, feszes nadrágban és pólóban, katonai fegyelemmel lépdelt ide és oda, és lengette karjait. Latin ritmusok szóltak a hangszórókból, a színpad előtt laikus zumbázók követték az instrukciókat. Jellemzően csak nők táncoltak…vagy mi ez? Inkább valami tornamutatvány. A koreográfiába erotikus elemek léptek a bámészkodók örömére(?). Ha nagyon modernnek akarnék tűnni (de nem akarok), most lelkesen szónokolnék arról: lám, lám, hogyan szabadul fel a női őserő az Oktogon közepén!...De én csak szánalmas csípőtekeregetést láttam, koros asszonyokat, akiken az élet súlya (melyet köznapi nyelven hájnak nevezünk), némi fáziskéséssel igyekezett követni a katonás mozdulatokat. Na, nem ragozom, nekem a hastánc jobban bejön. Az olyan gömbölyű történet. Ez a bemutató meg szögletes volt. Nem mellékes, és ezért megemlítem magvas gondolataim egyikét: az az érzésem, hogy a női intimitást kivisszük az Oktogonra, hogy akárki-bárki legelje, aztán hazamegyünk, a falaink közé…
Emlékszem, amikor egyszer (családfelállítós) ülést tartottam, a programba beépítettem egy kis hastáncot. Mindig mi nők voltunk többen. Megkértem azt a néhány férfit, hogy amíg megmozgatjuk erőinket, fáradjanak át a másik helyiségbe, és csináljanak valami maguk számára hasznosat. Ez így is történt, mégis azt láttam, hogy egyes nők, még magunk között sem tudtak felszabadulni. Hogy is van ez? Előbb szabadulunk fel ismeretlen, vagy ismert férfiak előtt, mint saját, női köreinkben? És további kérdések: mit csinálunk otthon az ágyban, meg egyáltalán: bárhol az otthonunkban, amikor csak úgy ott vagyunk egymás mellett? Hiszen az élő intimitás nem kötődik a hempergőhöz. Jó estben mindig és mindenütt jelen van. Néhányan kiviszik az Oktogonra is, de ez ne tévesszen meg senkit.
A dúla jelen van. Így én is, amikor Csabit hirtelen megcsippentette egy darázs. Sírt szegény, mint a fiamalac. Egészen véletlenül volt nálam kalcium, és valami hűsítő kenőcs. Szerencsére nem allergiás a darázscsípésre, de azért beadtam neki, mert most ez volt a gondoskodás. És hogy ott voltam mellette, és nem akartam meggyőzni arról, hogy nem is fáj annyira. Hirtelen egészen világossá vált számomra, hogy többet segítek a szenvedőnek, ha nem mutatok együtt szenvedést. Ami nem is lenne igaz, mert hiszen, nem engem csípett meg az a fránya darázs. A jelenlét a szenvedő mellett: én vagyok most a biztos pont. A biztos pont pedig mentes a szenvedéstől. A Béke Szigete, a Reménység Szalmaszála. Aztán egy kilátásba helyezett jojó végül minden baját elfeledtette.
A nap végén gyermekeim megdicsértek, hogy milyen türelmes voltam. Ez nagyon jól esett. Laza hat óra várakozgatás, ácsorgás, talpalás után…hazaérve, ájultan dőltem az ágyba.