Pillanatképek a mindig változó életről
Apa – még kimondani is hihetetlen – hetedik esztendeje nincs velünk. Itt nyugszik a kertben a maga készítette borospince tövében. Sírján hóvirágok és krókusz virít. Később árvácskát ültetek az emlékére. Öreg botja, mely fejfa gyanánt rogyadozik sírján, a pince görbe hátára támaszkodva, megvált már a markolatától, s egy napon, bizton tudom, végleg szétesik. Méltó emlékezete egy örökké alkotó, de halandó ember halódó hagyatékának, s alkalom az elmélkedésre: a forma felbomlik.
Apám még hatvan esztendős korában nyugdíjba vonult. S akkor kezdődött számára az igazi élet. Még 29 esztendeig élvezhette a szabadságot, az alkotás és művészkedés szabadságát. Elhagyva a zűrös társbérletet, melyben 1965 óta élt, nyugdíjba vonulása után nem sok évvel, végleg kiköltözött ide. Azt hiszem, maradéktalanul kiélvezte ezt a kis 200 négyszögölnyi birodalmat, amit maga teremtett a két kezével, kezdetleges szerszámai segítségével, fáradságos, ám örömteli munkával. Mióta apa elment, ez a valaha csodás, parkosított kert csak vergődött a kezeim alatt. Úgy éreztem, minden erőmet meghaladja a rendbe tétele, gondozása. A sok lombhullató bokor, közöttük vagy 10, hatalmasra nőtt mogyoróbokor annyi lombot vetett minden ősszel, hogy lehetetlennek tűnt számomra annak eltakarítása. Néha összehívtam a gyerekeimet, és együtt, közös erővel igyekeztünk úrrá lenni az őskáoszon. El sem tudom képzelni, hogy tudta az én apám az egészet egyszál maga ilyen szépen rendben tartani. Mégis, amíg ő élt, a kapát, ásót, gereblyét fel tudta emelni, minden reggel, miután megmosakodott, felöltözött, indult kifelé a kertbe, és az összes lombot beásta a bokrok tövébe. A pitvar mindig makulátlanul tiszta volt. Sehol egy kósza falevél, por. Tudja Isten, hány seprűt küldött a másvilágra ez alatt a 29 esztendő alatt! Amikor pedig rám maradt az egész, rémülten néztem a kertre. Mi lesz vele?
Most már egyre inkább azt vallom, hogy az ember alkotó készsége csak kiegyensúlyozott lelkiállapotban képes mozgásba jönni. A kreativitás halála az idővel való örökös küzdelem, s a lélek kétségbe esett állapota. Apámnak elég nehéz sors jutott, mégsem esett kétségbe. Onnan tudom, hogy ha úgy lett volna, nem tudott volna szabadon alkotni. Pedig azt tette.
Apa kertje ma újra rendben van. Nem olyan szép, parkos, mint az ő idejében, de legalább tiszta. Sok mogyoró bokrot kiirtottunk, így kevesebb a zöld hulladék, több a fény. Évek alatt sok rózsát ültettem, s a hajdan parányi, egyszálbélű tiszafa, mely a ház sarkában, méltatlan helyen sínylődött, ma a telek szívében már két méter magas. Ő lesz a kert királya. Mert a lassan 40 esztendős fenyőfát hamarosan kivágatjuk. Öreg is, csálé is. Meg kell a helye, ha kibővítjük a házunkat. A kert flórája állandóan változik, mint maga az egész élet. S a fauna is, no meg az emberi közösség. A régi szomszédok sorra távoznak az élők sorából, mennek apám után, aki bizonyára tisztára seperte az ösvényt, mely a Boldog, Örök Kiskertek felé vezet.
E hét esztendő alatt körülbelül 5 évig nagy volt a néptelenség a környező utcákban. Fagyos, téli estéken néha féltem is itt egymagam. Az elhagyott, szomszéd kertben elburjánzott repkényben sünök és siklók tanyáztak nem egyszer komoly fejtörést okozva gyanútlan kutyámnak. Nyulakat tenyésztettem, s kicsiny gazdaságom nyomán elszaporodtak a patkányok, pocokok. Egyik télen minden éjjel arra kellett elaludnom, hogy az egész padlás egy nagy rágcsálás. Azt hittem, a szelemeneket aprítják éhségükben, de aztán kora tavasszal kiderült, hogy mindössze a manzárdon tárolt diótermésemet fogyasztották el – de azt az utolsó darabig. Sokat kellett harcolnom, mire sikerült megszabadulni a hívatlan vendégektől. Nem is jártam teljes sikerrel, amíg a nyúlgazdaságomat fel nem számoltam.
Az utóbbi két évben azonban újra éledt a Klanác-dűlő. Sok, elhagyatott telek talált gazdára. (Kedvenc szomszédom sorra vette őket, s érkezésünk sorrendjében veszett velük össze.) Fiatalok jöttek apró gyermekekkel, s még újabb kisdedek születtek. Az utca hangos a gyermekek hangjától, s az apró, lábbal hajtós motorok üreges kerekei dübörögve robognak a kavicsos úton. Találkozunk néha, köszönünk egymásnak, beszélgetünk. Alig akarnak tegezni. Ebből tudjuk, hogy mi lettünk az „öregek”.
Ezen a csendes vidéken szívesen szemlélődöm. Nyugalom van, és képes vagyok az életet perspektívában látni. Érdekes utazás! Apa elment, Béla bácsi, Pista bácsi elment, Feri bácsi beköltözött Pestre, Attila bácsi elment. Akik még maradtak, sorra adják el hajdan oly nagyon szeretett hegyvidéki nyaralóikat itt a Pilis szívében. S mi lettünk az újak számára az öregek. A régi, kedves bokrok kiöregedtek, a fenyőfa megkopaszodott, apám sírján a sétabot eltörött az idő könyörtelen markában.
No, hát van-e még kedved, Kedves Olvasóm azon sopánkodni, hogy most sivár és nehéz az életed? Hisz láthatod, ha hozzá sem nyúlsz, akkor is változik minden. Mennyivel inkább változik, ha kezedbe veszed sorsodat! Ha felnézel az égre, ahol a te Istened trónol, mélyet lélegzel, és csinálod rendületlen, amit az élet feladatul eléd tett, annál inkább változik minden.
Apa! Köszönöm, hogy megmutattad, mi az a szépség, mi a rend, mi a kitartás, mi az alkotás gyönyörűsége és haszna! Gyermekeim, drágáim! Köszönöm, hogy segítetek nekünk! Apa! Én igyekszem, látod, megteszem, ami tőlem telik. Igaz, kicsit másképp gondolom a kertgondozást, de meglátod, szép és hasznos lesz így is. Mindig a Te emlékedre söprök és gereblyézem. Még egyszer: köszönöm. Mindent köszönök!
Békesség legyen Veled!