Praktikus egyszerűség neve: Barcelona Primer dia (első nap)

Első nap (Primer dia)

Csomagjaink átvétele után  kiléptünk a repülőtér területéről, és némi tanakodás után elindultunk egy olyan hasonló felüljáró irányába, mint amilyen odahaza Ferihegyen volt.  Azzal a különbséggel, hogy itt volt mozgólépcső felfelé. Igaz, lefelé itt sem volt. Így újra cipekedni kellett.  (Ez egyébként jellemző egész Barcelona közlekedésére.  Mozgólépcső felfelé van csak,  lefelé séta, viszont van lift.  A vasútállomáson vásároltunk T-10-es jelzésű gyűjtőjegyet. Ez egyetlen kártyácska – papírból, hátulján mágnes szalaggal  A bejáratoknál automata beléptető rendszer működik.  Felgyűrődtünk az egyetlen ott álldogáló vonatra – kizárásos alapon – a vonal neve egyébként C2.  A vasúti hálózatukat  Renfe néven gyalázzák.   Fél órás utat írt az almanach, azt hittük, nagyon messzire megyünk. De a valóságban  csak néhány megállóról volt szó, viszont minden megállóban álldogált a vonat pár percet.  Némi  macera adódott, mivel a térképünk szerint  Saints  állomáson kellett volna leszállni, viszont az elektronikus kijelzőn ilyen állomás nem volt. Viszont volt Saints Barna. Megint csak tanácstalanok voltunk.  Aztán, amikor a legtöbb ember leszállt, akkor mi is leléptünk a vonatról. Az állomáson  Saints  Barcelona felirat volt olvasható. Innen lehet tudni, hogy sosem tudhatod, hol vagy.  Mivel fogalmunk sem volt róla, hogy merre tovább, követtük a tömeget.  Azt tudtuk, hogy melyik metró vonalon kell tovább mennünk, de arra, ami ezután következett, senki sem számított.  Beléptünk a metró területére. Húztuk a kofferjainkat, majd jött egy hosszú lépcső, lefelé. Koffert felkap, lemegy…balra fordul, tovább sodródik a tömeggel, majd újabb lépcső lefelé. Ez mélyebbre vitt, mint a másik. Hosszú folyosó következett, közben egyre melegebb volt, és egyre kevesebb a levegő. Azon gondolkoztam, hogy rosszul legyek-e. E dilemmát megtörte Ákos beszólása: „olyan ez wazze, mint egy szabadulós játék.”  Közben újabb, nagyon meredek lépcső következett. A kofferokat újra fel kellett kapni. Végre elértük a nekünk megfelelő vonalat. Itt már valósággal hőség volt. Aztán jött egy fehér színű szerelvény, iszonyatos nagy robajjal. Beléptünk a kocsiba: itt végre van hűvös levegő! Fellélegeztünk.

Ahogyan most írom a feljegyzéseimet, a harmadik napon, most már tudom, hogy a Paral-lel nevű megállónál kell leszállni, ha el akarunk jutni a szállásunkra. Itt átmegy az L3-as vonal és innen indul az L2-es szakasz is. Egyébként Barcelona metró nagyhatalom. 7 metró vonala biztosan van, és gondoljunk bele, mindössze 1,7 Millió ember lakja. Persze a sok turista miatt mindig óriási a tömeg mindenütt a városban.  A metró szerelvényeket ugyanaz az  Alstrom cég gyártotta, mint a budapesti új kocsikat.  Csak a mieink egy újabb kiadás valószínűleg. Itt el kell mondanom, hogy az egész városban elektronikus jegyrendszer működik. A kisebb buszokra csak elől lehet felszállni, mint otthon, nagy buszon meg még nem utaztunk. A metróba be sem lehet jutni, ha nincs jegyed, mert mindenhol kapuk vannak. Ez feleslegessé teszi a jegy ellenőrök alkalmazását és az ellenőröket védő közterület védő karhatalmat is. Így az ember nyugodtabban érzi magát. Megveszi a jegyet, ami nem olcsó, de nem is drága (főképp, ha gyűjtőjegyet vásárol), érvényesíti , és már mehet is szabadon. Sehol egy fegyveres smasszer. A háttér informatika  olyat tud, hogy metróról metróra való átszálláskor le kell húzni ugyan a jegyet – különben nem tudsz bemenni – de nem von le az egyenlegedből.  A praktikusság és takarékosság jegyében semmi nem hivalkodó: a burkolatok viszonylag egyszerűek, mondhatnánk úgy is, hogy igénytelenek, néhol a peronok ijesztően keskenyek (vagy túl sok az utas), az utas tájékoztatás  kielégítő – érdekes módon itt angolul is elmondják a tudnivalókat. A kijelzőn mindig nyomon  tudod követni, hogy most éppen hol jár a szerelvény. Ákos barátunk megkínozta a zsebében hordott gyűjtőjegyét, így nem tudott vele bemenni a kapun. Kerítettünk egy alkalmazottat, aki megkérdezte, hogy mennyi  gombóca van még a jegyen. Mondtuk, hogy 5 db. Többet nem kérdezett, odament az automatához, és kiállított egy másik gyűjtőjegyet 5 gombóccal. Az egész nem volt több három percnél. Egyszerű volt, praktikus volt. Semmi jegyzőkönyv és tanakodás. Ez is nagyon szerethető helyzet.

A szállásról. Nem a gazdag negyedben lakunk.  Viszont így vagyunk részei a hétköznapi Barcelonának. Reggel nyolckor még viszonylag csend van, s mivel október közepét is elhagytuk már, még alig pirkad. Csak az üres üvegek csörömpölése zavarja meg nyugalmunkat, melyeket a sarkon elhelyezett szelektív kukákba hajigálnak zsákszám. Na és a korán nyitó üzletekhez motoron érkező boltosok matatása. Egyébként minden csendes. Reggel kilenc óráig a város levegője tiszta, gyér az autóforgalom, aztán hitelen megindul  mindenki a dolgára. Az emberek előbújnak odúikból, és alig találni őslakost a sok turista között, akik úgy vonulnak mindenfelé, mint  egy gnú csorda a szavannákon, ha jő a száraz évszak. A Ramblán, mely egy szép sugárút Barcelonában gyakorlatilag egy gombostűt sem lehet leejteni, annyi a nép. Én, mondjuk nem kapkodok a tömegért, de most ezzel nem foglalkozom, mert én is egy turista vagyok a sok közül és vonulok a csordával előre.

Szóval a szállásunk ebben a hétköznapi negyedben, pompás kis lakás, minden van benne, ami  egy folyamatos  itt lakáshoz is megfelelő lenne. A szobáink érdekes módon még az eredeti, kővel vannak kikövezve. A közös helyiségekben azonban már laminált padló van. A mellékhelyiségek felújítva, minden még majdnem új. Meleg vizünk állandóan van, a kis gázkazán nyomatja, viszont fűtés nincsen a lakásban. Biztosan nincsen rá szükség, hiszen mediterrán vidéken vagyunk. Itt még elmondanám, hogy Gaudí építészeti csodái mellett a hétköznapok katalánja egyszerűen oldja meg többek között az épületgépészeti kihívásokat is. Az imént említett kicsiny gáz gazán egy 80-as füstcsővel van kivezetve az ablakon át, oly módon, hogy a fix ablaküvegből kivágtak egy darabot a sarkában. A melléktermék aztán szépen felszáll a magosba, igyenest be,  a felettünk lakó ablakán. Azt nem tudhatjuk most meg, hogy a szennyvízelvezető cső hogyan került a falon kívülre. Minden esetre, ha kinézünk az ablakon a belső udvarra, láthatjuk, hogy minden lefolyó ebbe a fő csőbe van bekötve oly módon, hogy kiütötték a falat, és kívülről egyszerűen beledugták a lefolyó csövét ebbe a nagyobb csőbe. Oszt el van intézve. Utcára néző erkélyeink  vannak, ablak nincsen, csak nagy erkélyajtók, rajta spaletták belül, és rácsos spaletták kívül. Itt ez a szokás a régi házakon. A modern tömbházak épültek csak a nálunk is megszokott nyílászárókkal. Mivel a belső, tömör spaletta kizárja a fényt és a zajokat is, függönyt nem is tettek fel. Az egész olyan egyszerű, praktikus. Semmi felhajtás, semmi felesleges cizella. A hátsó udvarra kitekintve az embernek az az érzése támad, hogy az egész világ egy nagy ruhaszárító. Minden ablakba kívülről fel van szerelve egy fregoli szerű alkalmatosság, és minden ablakban fityeg kint valamilyen száradó gúnya. Az földszinten lakóknak van ilyen kis belső teraszuk, ott aztán minden van összedobálva. A gyönyörű, mediterrán növények ruhaszárítókkal osztoznak a kicsiny területen, mivel az egész világ alapvetően egy nagy fregoli errefelé, mint említettem.  Az elválasztó kerítések tákolmányok. Úgy tűnik, hogy senki nem ad ki feleslegesen pénzt semmire, és nem túl nagyok az esztétikai igények.  Valamivel el van barikádozva és a probléma meg van oldva. A felújítási hulladékot elég  felhajítani valahová, ahol nem látszik, legalább is ők nem látják, én viszont igen, innen a második emeletről. Azért a külcsínre vigyáznak az itteniek. Az utcák tiszták, és a főútvonalak mentén, de a kisebb utcákban sem (mint amilyenben mi lakunk), nem teregetnek az utcafrontra. Az eb tulajdonosok összeszedik a kutyagumit,  de a kutya pisi miatt mégis van egy alapbűz mindenütt. A hulladék gyűjtő konténerek az utcán állnak. Minden sarkon van szelektív kuka, 3 db, és egy organikus szemétnek fenntartott konténer. Hetente kétszer jön egy spéci autó, és  a szintén spéci darujával felemeli a konténereket, tartalmukat a nyitott platóra, alsó nyitással zuttyantja.  Ez újabb eszméletlen robajjal jár ebben a parányi utcában. Egyszer a szelektíves jön, másszor az organikus begyűjtő. Egyetlen ember el tudja végezni e feladatot. Legalább is én csak egy embert láttam a vezetőfülkében, aki bentről irányította az egész folyamatot.  Most még minden olyan újszerű, érdekes és idegen.

Az első napon letelepedtünk a szálláson. Elindultunk előre, halálos fáradtan. Megtaláltuk a piacot. Gazdag piac, rengeteg nép. Itt is úgy van, hogy ami jó és finom, az drága. Éhesek voltunk nagyon. De a közétkeztetés módja nem igazán nyerte el tetszésünket, és csökkentette étvágyunkat. Végül azért csak találtunk egy kifőzdét, ahol rizses csirkét ettünk egy kis fokhagyma szósszal és citrommal. Kint az utcán , állva, aztán egy kövön ülve, mint, a helyi csövesek.  (Akad belőlük szép számmal. ) Nagyon meleg volt, nagyon fáradtak voltunk, és rengeteg volt a légy. A sok kuka miatt állandóan érezni lehetett azt a bizonyos szemétszagot. Még csak délután fél kettő volt, de én már azt hittem, késő délután van. Végre hazajöttünk a szállásra. Letettem a fejem és már aludtam is. Ez életmentő volt. No meg az alapos fürdés. Este újra elindultunk csatangolni.  Megnéztünk a kikötőt by night, majd beültünk egy sarki kocsmába. A bor igen finom volt. És a kiszolgálás is. Az ifjú ázsiai születésű fiatalember asztalt, székeket kerített, mert egyébként nem volt hely, és mi kiültünk az utcára, a kutya pisi szagba, és az esti ricsajba, mely ilyenkor kezdődik igazán. (Este 10 óra volt.)  Valahonnan előugrott egy  utcai zenésznek látszó ember. Előkapott egy triolát, és nagyon borzasztó dallamokat engedett ki rajta. Nagy volt az önbizalma, mert a produkció végén végig kalapozta a hallgatóságot, de elszámította magát, mert nem kapott egy centet sem. Több koldus is megfordult az asztalunknál. Ki cigarettát, ki pénzt szeretett volna. Ez elég kellemetlen volt számunkra.  Nem volt egyszerű elzavarni őket. Miután mindent megittunk, fizettünk, és benéztünk a szemközti éjjel-nappaliba másnapi reggelinek való ügyében. Megtaláltuk az általunk rendelt bort is, fele áron. Azóta  ezt a bort vesszük esténként – a boltban. Mint mindenhol a világon, itt is úgy van, hogy ha tudsz magadnak főzni, olcsóbbá válik az élet. Ma, amikor ezeket írom, már kétszer főztünk magunknak. Így több pénz marad piára.

Az első nap éjjel 12-kor ért véget. A lőtt nyulak hozzánk képest insomniában szenvedő párák voltak. A második nap beszámolója hamarosan következik.