Próxima estación: Barcelona
És útra keltünk…
2014.október 16-án, csütörtökön, hajnali 2 órakor fogtuk csomagjainkat, és elindultunk a budapesti éjszakában a villamoshoz. Az utcán lézengő fiatalok, szolgálatban lévő rendőrök, gyér autós forgalom…egy hajléktalan a kukákat bányászta némi ennivaló után kutatva. Talált is egy kis joghurt-maradékot. Ott helyben kiitta, és az üres flaskát visszadobta a szemetesbe, mely a közelmúlt önkormányzati választásaira való tekintettel „szavazó urna” feliratú matricával büszkélkedhetett. Az aluljáróban megküzdöttem a jegykiadó automatával, mintha csak külföldön lennék, annyit szerencsétlenkedtem, mire hozzájutottam a jegyemhez. A vonat 3 órakor indult a reptérre, volt még idő bőven. Az aluljáróban, minden rendeletet áthágva, néhány csöves aludt bágyadt kómában. Az automata mellékét használták ama helyiségnek, ahol az ember könnyíthet magán, mert a bűz orrfacsaró volt, ahányszor csak lehajoltam, hogy megkuksizzam, hol van már az én jegyem. És végre! Hozzájutottam! Spuriztam fel a felszíni világra, a villamos épp elment az orrunk előtt, várni kellett a következőre negyed órát. Amikor felszálltunk, több ellenőr volt a járművön, mint utas. Mindenkit ellenőriztek, akinek nem volt jegye, szállították le szépen. Hozzám is oda jött az egyik ellenőr. Kicsit be volt állítva. Mutattam neki két jegyet, mondtam, az egyik a lányomé, aki ott áll.
- Melyik? – kérdezte a pasas nagyon komolyan. Én ránéztem, akkor láttam, hogy betintázott rendesen. – Hát válasszon uram, melyik tetszik? – válaszoltam. Kis hatásszünet, aztán elnevette magát. – Igaz, végül is mindegy, melyik jegy – mondta, és már ő is nevetett.
Aztán leszálltunk a Nyugatiban. Menetrend szerint indultunk. Nagyon sötét volt, és nem tudtuk igazán, mikor kell leszállni. Zsófim a nagyon okos mobilon a nagyon nem fontos Facebookot böngészte, majd megállapítottuk, hogy fogalmunk sincs, hol vagyunk. Aztán eszünkbe jutott, hogy talán meg lehetne nézni a nagyon okos telefonon, az Elvira segítségével, hogy mégis mikor kell leszállni. Ezek után felpörögtek az események, mivel megtudtuk nagyon gyorsan, hogy most kell leszállni. Felkaptuk a cuccainkat, és spuri, ki a vonatból! Éppen Ferihegy 1-en voltunk. Hajnali testedzés gyanánt a 20 kilós bőröndöket az erősebbek felcipelték a felüljáró lépcsőin, majd lecipelték a másik oldalon. Közben méltatlankodtunk, hogy egy olyan helyen, ahol tudvalevőleg az emberek koffereket hoznak magukkal, miért nem lehet egy rámpát kialakítani abból a célból, hogy kinek-kinek az érintett szerve ne szálljon le a cipekedéstől a zoknijába. A 900-as éjszakai járattal kimentünk Ferihegy 2-re, ahol megkezdtük hajnali bolyongásunkat. Még két óra volt a gép indulásáig, bőven belefért a kóválygás. Aztán fáradtan lerogytunk egy padra. Zsófim már harmadik napja alig aludt, nekem 20 óra talpon levés volt a hátam mögött…szóval kész voltunk, mint a mákos tészta. Útitársaink közepesen voltak kipurcanva. Majd jött check in, csomag be, papír a kézbe, és araszolás a karámban előre. Vetkőzés, folyadék-bemutatás, átvilágítás, okmányellenőrzés, öltözködés,…újabb karám, majd hosszú, kígyózó sorokban vonulás a ködbe burkolódzott reptéren a repülőgép felé…beszállás, helyvadászat, nyomorgás..muszáj megszokni, mert most menni fogunk, nincs mese. Hamar bezsuppoltak bennünket, ajtók záródnak, Barcelona következik. Apropó, meg is tanultam két nap alatt itt a metróban, hogy a „következő megálló katalánul úgy szól, hogy : Próxima estación. Nos, hogy frissen szerzett katalán nyelvismeretemet fitogtassam: „Próxima estation: Barcelona”. A gépen azonban nem beszéltek katalánul. A szöveget először angolul, majd magyarul buborékolta el az utaskísérő hölgy. Amúgy a Wizz Air magyar vállalat. Tehát, magyar légtérben, először angolul, aztán magyarul…Barcelona egy metropolis. Sok-sok külföldi turistával. A metrón és a vonaton, mely a reptérről viszi az utasokat a városba, az információt bemondják katalánul és katalánul, valamit kiírják katalánul. Ha nem értetted, úgy kellett. Nem tudom, tetszik-e érteni, hogy mire gondolok?
Na, de ne szaladjunk előre, egyenlőre ülünk a repülőn, és a kitűnő pilóta felviszi a madárkát a magasba. Némileg szédülök, valamint jojózik a szemem. Nem vagyok hozzászokva ehhez a nyomáskülönbséghez. Aztán minden elcsitul, rezzenéstelenül vágtatunk a setétben előre. Az utaskísérők megindulnak a bádogszekereikkel, és rettenetes pénzekért kínálnak italokat, harapnivalót. Egy 0,33-as sör kereken 1.280,-Ft-ba került. Onnan tudom, hogy a mellettünk ülő vett egy dobozzal. Mindjárt felkínálták neki a soha vissza nem térő alkalmat, hogy ha kettőt vesz, akkor spórolhat hatszáz forintot. De az úr nem volt kapzsi, beérte egy dobozka sörrel. Furcsa volt, hogy akár még parfümöt is lehetett volna vásárolni, vagy nyakláncot. Minden eladó, kérem! És minden kapható. Marseilles felett a kapitány személyesen szólt hozzánk. Megnyugtató volt végre egy beszédhibától mentes, helyesen artikulált hangot hallani a hangszóróból. Elmondta, hogy 11.200 méter magasan repülünk, kint -50 Celsius fok van, és az utazósebességünk átlag 789 km/h, szembeszélben. Majd nemsokára meg kezdte az ereszkedést. Nagyon profin csinálta. 20 percig szálltunk le. Semmit sem éreztem a landoláskor megszokott fejnyomásból és fülpattogásból. Kereket kiereszt, gépet letesz a földre, és elegánsan begurul… 2014. október 16-án, menetrend szerint, reggel nyolc óra 10 perckor…Megérkeztünk!