Pszichedelika, végállomás. Kiszállás!

A boldogságos Szent Család

Gyakran csalódik az ember önmagában. Amikor van egy mély, benső álma, nagyon régen, talán már kicsiny gyermekkora óta…és szeretné megvalósítani, de amit létre tud hozni, az nem az, amit megálmodott. És ez fájdalmat okoz, csalódottságot, és bűntudatot. Kikerülhetetlenül.

Semmi sem történhet meg velünk Pszichedelikában, amit ne hordoznánk már magunkban. Gyermekkori mágikus álmaink és félelmeink ezen a mezőn élnek, összevegyülve az ősi tapasztalati elemekkel. Melyik fává nőtt, melyik csak egy jelentéktelen élősködőnek tűnik. Az ősi elemeket és a mágikus álmaimat a gondolataimmal választom szét. Vajon kell-e agyalni? Ez attól függ, mi lesz az eredmény. Ha ettől a helyemre kerülök, (mint a kutya), akkor nem volt hiába. Ha összezavar, akkor bajt csináltam magamnak. És azzal. hogy leírtam, hogy másoknak elmondtam? Vajon jót teszek, vagy bajt okozok? Azt hiszem, azért, hogy más ember mit tesz a gondolataival, mire használja fel azokat, nem én vagyok a felelős. Hanem mindenki saját magáért felelős. Ebben a szellemben, akkor leírom a tapasztalásaimat, gondolataimat.

Egy alkalommal hárman látogattunk el a mezőre. Ezúttal élethelyzetek váltották egymást. Ketten voltunk nők. Azon az estén újra átéltem, hogy milyen fájdalmas, ha osztozkodnom kell a páromon. Erre a fájdalomra nagy dühvel válaszoltam. Nem igazán lehetett bírni velem. Egyszerűen elviselhetetlen lettem a többiek számára. Mivel Pszichedelikában nincsen időtartam, a szenvedéseknek és az örömöknek sincsen időtartama. Érzések jönnek és mennek. Helyzetek változnak. De nem lehet azt mondani, hogy egyik percről a másikra, mivel valójában senki sem tudná felidézni, hogy meddig is tart egy-egy jelenet. Egy epizód az életből.

Szóval, valamennyi idő múltával átrendeződtünk. Egy háromtagú család lettünk. Én az anya lettem és a feleség, a másik nő a gyermek, és ő az apa és a férj. A földön feküdtünk, de azt nem tudom, hogyan kerültünk oda és miért tettünk így. A gyermek közöttünk feküdt. Feje felett karjainkat egymás felé nyújtottuk és kezünk feje éppen összeért. Nem csak ez volt a híd egymáshoz. Az egész teret betöltötte a feltétlen szeretet tudatállapota. Világosan érzetem, hogy a férjemhez tartozom és ő hozzám. Éreztem a kölcsönösséget. Tehát mi egymáshoz tartoztunk és a gyermek pedig hozzánk tartozott. Emlékszem még ma is: igen, ez az, ami az álmaimban élt. Ez a családmodell. Ilyen a Szent Család. Semmihez nem fogható érzés volt az összetartozás helyes rendjét megélni, szorosan együtt, és mégis, mindenki lelkében szabad volt. Ráismertem egy bennem mélyen eltemetett mágikus álmomra.

Aztán reggel nekiláthattam, hogy a támadt ürességben feldolgozzam a fájdalmat, a csalódottságot és elkeseredettséget, hogy mindez sajnos nekem nem sikerült. Hogy miért nem, annak nyilván számos oka van. Példul, (így mondtam kicsi koromban), ha megvizsgálom a saját családommal kapcsolatos gyermekkori álmot, az pontosan arról szólt, hogy nekem négy gyermekem lesz. Házasságról, férfiról, férjről szó nem volt ebben az álomban. Csak arról, hogy négy gyermekem lesz. Férjek jöttek-mentek. Négy szép gyermekem van két házasságomból. Ha a szívemre teszem a kezem, sosem osztozkodtam az „én gyermekeimen” az ő apjukkal. Az én gyerekeim voltak és nem a mieink. Lehet analizálni, hogy képbe kerüljünk, vajon miért is történt így? Csak annyit mondanék, hogy én már kicsi gyermek koromban nagy csalódásokat éltem meg édesapámmal kapcsolatban. Korán el is távolodtam tőle, mondhatnám, hogy kizártam őt az életemből, de még inkább kizárta őt édesanyám. Így szépen ketten kizártuk őt és magunknak éltünk. Ez tény, és lehet találgatni, hogy oka-e ez a későbbi élethelyzeteimnek, vagy sem. Nyilvánvaló, hogy a Szent Család eszményképe sokkal mélyebben gyökerezett a lelkemben, mint akár e négy gyermekről írott korai programom, és ott és akkor, abban az utazásban felébredt ez az ősemlékezet.

Az élmény örömteli volt. Majd megvalósítom – legközelebb.

Azt hiszem, megér egy elmélkedést, hogy egy élettörténet, mondjuk az enyém, hogyan alakul ki egy emberi élet alatt. De azt hangsúlyoznom kell, és meg is teszem, hogy mindez csak eszmefuttatás, csak egy beszélgetés kettőnk között. Nincsen semmilyen tudományos alapja, így arra a kérdésre, hogy „honnan veszed, hogy így van” érdemben nem tudok válaszolni.

Már így is megkaptam, hogy nagyon tömény, amit írok, így visszafogom magam. Elképzelésemet, fantáziáimat majd a következő bejegyzésemben írom meg.

Ezzel a pszichedelika trilógia lényegében teljes. Nem vágyom vissza egy ilyen ó-szeres világba, nem vonz és nem hív, hiszen itt van mindig velem, csak észre kell vennem. Csak azzal a szemmel kell néznem, – gyakran elvonatkoztatva az első képtől és benyomástól, amit látni vélek. Azért is tudtam kiszállni, mert sosem tudtam sokáig tűrni, amikor valamit elvártak tőlem, akármilyen címen. Puszta elvárásokat sosem tudtam teljesíteni. Vezetőm elvárásai miatt megszűnt bennem a megengedés, és így nem működhetett tovább a nagy spirituális utazás. De azt hiszem, nekem nem is volt rá tovább szükségem, így minden a helyén van, és jól van. Érzékenységemet felerősítette, látásomat megtisztította, lelkemet felszabadította. Sosem fogod tőlem hallani, hogy menj el Te is erre a mezőre! Nem tisztem senkit erre buzdítani. Elegendő azoknak az embereknek a közelében lenni, akik többet érzékelnek a világból, mint amennyit most Te felfogni képes vagy. Csak arra kell ügyelni, hogy kérdésekkel, elvárásokkal, (csodavárással), kételkedéssel ne romboljuk az a mezőt, mely a varázslókat körülveszi. Adjunk teret a csodának és meg fog nyilvánulni!

Köszönöm, hogy olvastál!