Ráció és emóció - két testvér szeretetben

Ráció és emóció – a bennem élő „két testvér”. Mert testvérekké váltak néhány nap óta. És köszönöm Csernus doktornak, hogy soraival helyére tette bennem ezt a két „elérési útvonalat”, mely útvonalon eddig – valljam be – gyakorta bajban voltam, amikor útelágazáshoz érkeztem és döntéshelyzet volt.

Amikor felmerül a lehetőség, hogy mehetek erre, meg mehetek arra, akkor az egyik fülembe a ráció duruzsolt, és felsorolta, hogy milyen előnyökkel és milyen nehézségekkel számolhatok az utamon, ha „arra” megyek. A másik fülembe az emóció súgta, hogy „nagyon szeretnéd, nagyon szeretnéd, és milyen jó lesz ez neked, és átmész minden akadályon, nem számít, hogy mi az, hogy mennyibe kerül. Mint egy tank, és akkor ott leszel, és meglesz ez neked és boldog leszel, és elég ehhez a sikerhez, hogy nagyon szeretnéd…”

A rációt a testünkön az aggyal társítjuk, az emóciók helye pedig a szív. A kettőnek azonban együtt kell munkálkodni bennem, mint két jó testvérnek, különben úgy járok, mint az anya, aki beviszi a tálcán a reggelit-ebédet-vacsorát, tiszta szeretetből, de aztán el van keseredve, hogy a gyerekek még arra sem képesek, hogy az üres tálcát kivigyék a konyháig. Keserű ez az anya, mert jogosan úgy érzi, hogy gyerekei kizsákmányolják. De reggel mégis újra beviszi a tálcát. Ebben az esetben a ráció nem játszik, csak az érzelmek. (Csernus: A férfi)

Hogyan hal meg e két testvér bennünk?

Azon kaphatjuk magunkat, hogy elméleti szinten gyártjuk az álmokat, valóságos álomgyárunk van, de semmit sem realizálunk ezekből. Úgy maradnak, az elméletek szintjén. Erről szól nagyjából a „tudod mit, róka, bazd meg a pórszívódat” közismert vicc is. Valamikor, amikor még sokat álmodtunk, volt az életünkben egy számunkra nagyon fontos személy, aki mindig azt mondta az álmainkra: „hülyeség, az lehetetlen, azt nem lehet megcsinálni”. Ebből néhány ilyen eset elég ahhoz, hogy a fejünkből kipattanó magvak terméketlenné váljanak. Vagy csírázásnak indulnak ugyan, de aztán elfonnyadnak, és rendre elpusztulnak. A sorozatos kudarcélmények miatt aztán leszokunk arról, hogy lelket leheljünk az elképzeléseinkbe, álmainkba, s elménk valóságos meddőhányóvá válik. Teremtéseink, alkotásaink nem örömforrások számunkra többé, hanem tömény kínlódás az első mozzanattól az utolsóig, tele problémákkal és nehezen megoldható feladatokkal.

Az érzelmi oldalunkat már nagyon korán megtanították, hogy ne érezzen, ne lelkesedjen, ne kockáztasson, menjen mindig „biztosra”, a racionális oldalunk ezért meg sem próbálja kivitelezni az elképzelését. A legbiztosabb ugyanis mindig a nem-cselekvés. S helyesen kockáztatni csak az tud, akiben a ráció és az emóció egyensúlyban van.

 Így az álmodozás szimpla elmetevékenységgé válik. Ez az elmetevékenység pedig többé nem méltó a „Racionális” névre és mindössze elméleti tengerészekké képez bennünket. Mindenről fantáziálunk, és semmit sem teszünk. Mindig biztosra akarunk menni, és semmilyen kockázatot nem akarunk vállalni. De aztán, egy napon, hirtelen elhatározásból, és a gyors siker reményében, mindent felteszünk egy lapra. És elbukjuk – az egészet. Ha nyerünk, akkor legközelebb fogjuk elbukni.

Az ember aztán el kezd tanulni. Igyekszik minél több információt begyűjteni a „külső világról”. Érzelmek ide megint nem kellenek. Legfeljebb lehet egy sort méltatlankodni, hogy milyen szar is ez a világ.  Minden, amit megtanul, a racionális oldalát fogja fejleszteni, és hatalmas tudásanyagot tesz magáévá úgy, hogy közben egyáltalán nem kötődik érzelmileg ahhoz, amit csinál. Egyúttal egyre mélyebben jár azokban a személytelen területekben, ahol nem kell felelősséget vállalni semmiért.

Ha az önismeret útját járja, az összes lehetséges szakirodalmat kiolvassa, az összes előadást meghallgatja a témában, meglátja, ha meglátja bennük, hogy a szülei nem jól bántak vele, sőt rosszul bántak vele, meglátja, hogy ez milyen kihatással volt a sorsára, de akár évtizedek is eltelnek anélkül, hogy a múltjában megélt sok, pusztító helyzethez akkor társuló, negatív érzelmeit a felszínre hozza, és azok végre kifejezésre jussanak. Aztán lehet azon csodálkozni, hogy annak az embernek miért vannak komoly testi bajai? Mitől lesz valaki „egyik napról a másikra” súlyos autoimmun beteg?

Ha meglátja. Mert lehet úgy is lélekturkász könyveket olvasni, mint ahogyan újságcikket olvasunk: „ez történik odakint, valaki mással, van véleményem, de nekem ehhez semmi közöm.”

Az egészséges racionalitás egy képesség, melynek segítségével az ember az elme jövőbe tett kivetüléseit pontról pontra a fizikaiba is le tudja hozni először elméletben, gondolatban. „Ez jó nekem, ezzel pedig kezdenem kell valamit. Ez feladatokat hoz, ezzel az akadállyal számolnom kell, ezt meg kell oldanom.” Közben az a bizonyos éber Néma Tanú a lélekben felügyeli az emocionális oldalt is. „Lelkes vagyok, látni tudom magam, amint ezt a feladatot végrehajtom. Szeretem a kihívásokat. Látom és örvendezik a szívem felette, igen, mert látom a lelki szemeimmel, hogy mindez valósággá vált, megtestesült.”

A Néma Tanú, az kicsoda?

Az a helyzet, hogy fogalmam sincs. És ezt a nem létező valamit elég nehéz betűbe önteni. Van azonban egy meghatározás, ami illik rá: a felső tudat. A legnagyobb halmaz, mely magába foglalja – jelen maketten – a racionális és emocionális oldalamat. Aki –amikor a rossz gondolatok elárasztották az elmémet, és kezdtem a fizikai testemben nagyon cudarul lenni -, rám szólt: „ezt most befejezed!” És nem lettem rosszabbul, sőt: el is tudtam aludni. Nagyon sokszor megismételtem ezt a kísérletet. És mindig kihúzott a csávából.

A rossz gondolatok pedig a sérültségem miatt keletkeztek. Mindig az emocionális oldalamat ért támadások következménye. Egészen biztos vagyok benne. A gyermeket az emocionális oldalán keresztül döfjük le, mert a gyermeknek ez az oldala sokáig aktívabb, mint a racionális.

Amikor elszánjuk magunkat, hogy meggyógyulunk, a „műtét” ugyancsak az emocionális oldalunkon keresztül történik. Ha nagyon halott az emocionális oldal, akkor sokáig tart ez a műtét, hogy megnyíljon az a seb és kiürüljön a genny. Türelmet igényel.

Az emocionális tudatosság

Nos. Miután az összes könyvet kiolvastuk és az összes előadást meghallgattuk, itt az idő az önreflexió fejlesztésére. Egyúttal elkezdődhet egy jótékony folyamat, melyben kezdünk felelősséget vállalni magunkét: mind azért amit gondolunk, cselekszünk, kimondunk.  Amikor ezt elhatározzuk, a Néma Tanú felébred 100 éves Rózsika-álmából, és megfogja majd a végét a dolognak. Amikor bekapcsol a tanult sémád: „most üvölteni kell”, akkor először üvölteni fogsz, ott, ahol nem kellene, de utána rájössz hamar, hogy ezt most nagyon nem kellett volna. Azért fájdalmas történés ez, mert az elfojtott agressziódat mindig a legkisebb ellenállás irányába fogod kiadni: tehát a gyerekedre, a beosztottadra, a papucs férjedre, a lábtörlő feleségedre. Ilyenkor nem szabad leragadni a szégyen érzésénél, hanem gyorsan ki kell fejezni, hogy „bocsánat, ez nem neked szólt.” És minden egyéb, további magyarázkodás felesleges is. És ne várd, hogy a megbocsájtás azonnal meg is érkezik! Ahhoz, hogy újra hitelessé válj – mondjuk a szülői szerepedben -, időre és több bizonyítékra van szükség. Ne dőlj be annak, ha a gyereked azonnal megbocsájtást mutat! A gyerekek már csak ilyenek, mint ahogyan te is megbocsájtottál mindent húsz éven keresztül anyádnak, apádnak, mert szükséged volt rájuk, mert nélkülük elvesztél volna…mert kiszolgáltatott voltál. És most, itt vagy, 30-40 és a halál között, és ezer sebből vérzel. Ne várd tehát, hogy egy csapásra minden jóra fordul, mint a mesében. Amikor átmész a magad átjáróin, és visszatekintesz, akkor úgyis azt fogod érezni, hogy az egész csak egy pillanat volt, és a mesék erről az érzésről mesélnek: nincs idő. Csak a most van. Most van lehetőségem észrevenni magam. Most van lehetőségem nem kimondani, nem üvölteni, nem félni, most van az ideje cselekedni. Na így, ebben a szellemben.

Akkor talán itt az idő, hogy elfelejtsük örökre azt az ideálista elképzelést, hogy útelágazásban csak a szívedre hallgass. Hiszen akkor megint gyermek leszel: ártatlan, naív és KISZOLGÁLTATOTT. Kiszolgáltatod magad az érzelmeidnek, és aztán kapod majd a bilit a nyakadba. Minden reggel beviheted a reggelit a gyereknek tálcán, csupa szeretetből, és ha már az összes tányérod és bögréd eltűnt a polcról, úgy hét közepe táján, akkor beslisszolhatsz, és óvatosan, nehogy a gyermeked felébredjen délelőtt 11 táján, összeszedheted a csetret és önnön áldozatiságod nagyságától könnyes szemekkel elmosogathatsz. De csak csendesen, nehogy megzavard a gyermek édes álmát! Aztán indulhat a napi játszma,  ha délután egykor végre felébredt a gyerek: „miért veszel engem semmibe, kedves gyermekem?” kezdettel.

Akkor talán lehetne most már valamit kezdeni a racionális oldaladdal is. Melyben elméd pörög éjjel-nappal, mint a motolla, és te egyre többet alszol, mert a végkimerülés szélén állsz, amit sosem vallanál be magadnak: elfáradtál. Gondolatok fekete serege, melyek, mint a kamikaze katonák, agymosottak, mentesek a lelkesedés érzelmétől, hiszen már jó korán azt tanultad meg: „csak ne érezz, mert akkor fájni fog.”

Nézz újra a nem létező jövődbe! Ahogyan minden nap teszed tudattalanul. És lásd, amint a halálos ágyadon fekszel egy rideg kórteremben. Testedből csövek lógnak ki és be. Lásd, amint elszámolsz az életeddel! És az szaldód az lesz: „megtettem sok dolgot, melyek sosem tettek boldoggá, és megelégedetté. Egy nagy kínlódás volt az egész. Csupa kudarc mindenhol, mert a sikereimet sem tudtam szívemből értékelni. És sajnálom, hogy nem tettem meg sok dolgot, mert egész életemben csak féltem. Azok a mély és őszinte érzések, melyek rejtve maradtak bennem, most sírba szállnak a testemmel. És én már nem tudok semmit tenni, hogy ezen változtassak. Már nem ábrándozom a szebb jövőről. Mert nekem már nincs jövőm ezen a földön. Nem most halok meg, hanem jóformán egész életemben halott voltam”.

Jó kérdés Feldmártól: „VAN-E ÉLET A HALÁL ELŐTT?

Szívből remélem, hogy egyre közelebb és közelebb kerülsz a saját igazságodhoz, és eljutsz az utadon arra az állapotra, ahol az „ész” és a „szív”, mint két egészségben viruló, jó testvér működnek együtt benned – érted…még sok éven át, mielőtt lekapcsolják a villanyt.