Segít a "nemtudás"
Ki tudja hányadik nap? Lehet, hogy a harmadik, lehet, hogy a negyedik? Már nem tudok rá ilyen pontosan emlékezni. Az abbahagyás nem félbehagyás. Kezdtem belemenni a sűrűjébe. Az akármelyik napon. Szeretnék mesélni a „nemtudás” erejéről. Persze, mindennek van egy határa. Szóval nyomtatott áramkört biztosan nem fogok mostanában ex-has tervezni. De van emlékem a fonál természetéről. Nylon nem, vékony nem, a spárga magában ronda. Nincs mese, meg kell fonni. És nekiálltam. Megfontam az első zsineget és befűztem körbe, a bőrökbe. Másfél méter zsineg kellett…nem volt épp egyszerű mutatvány, mert mindig összeakadtak a végén a bajszok. De aztán megjött a ritmusa a műveletnek. Majd, mint a pók, fontam még nyolc, előre meghatározott méretű zsinórt. Két spárga-szál, két színes fonál. Aztán, egy szép és erős kulcskarikán átbújtattam őket, ahogyan átfűztem a szemközti oldalra…Szóval, a nemtudás erejéről akartam írni. Az valami olyan csudabogár, amikor nincs meg a konkrét tapasztalás, hanem csak a vágy van meg, és az ember megteszi az első cselekvést, az első lépést…és aztán, mintegy maguktól történnek a dolgok. Az én mesém az, hogy ilyenkor valahogyan rácsatlakozunk arra a bizonyos mezőre, ahol minden olyan, valaha élt embernek a tapasztalása ott van, akik értettek ehhez a művelethez. Mivel nekem van erről a morfogenetikai mezőről olvasott tudásom, és számomra más életterületeken valósággá tudott válni, ezért az én mesém az, hogy akkor, ott rácsatlakoztam erre a mezőre, és onnan kaptam tanácsot, hogyan járjak el, hogy aztán ez a fogás majd elbírja a dobomat. Ezt a mesét mi sem teszi valóságosabbá számomra, hogy a művelet sort egyszer sem kellett félbe hagynom amiatt, mert nem tudtam, hogyan tovább. Két óra leforgása alatt elkészült a szőtt fogantyú, s olyan lett, mint amilyennek álmodtam: egy színes virág. Saját magamat meghazudtolva még szimmetrikus is lett. Azonnal beleszerettem. Mit ragozzam? Szarvaska-őz, hopp! Már ugrott is a vízbe ázni, hiszen eljött a nagy pillanat, amikor felkerül a kávára, s ahogy szárad, neki feszül majd, hogy aztán, újra és újra elvágtasson velem a túlsó partra…
Korábbi tapasztalásom volt, hogy a bőr, amikor kiszárad, megfeszül. Ez a bőr 5 mm-t zsugorodott. Így nagyon vigyáztam, nehogy megfeszítsem. Nagy óvatosan felkerült a helyére, és lassan szárítottam a szélen. Közben egy kis tavaszi zápor is megsuhintotta.
Hátra volt még a szalag. Vettünk hozzá szalagszövőt (szádfát), de türelmetlen voltam, és nem tanulmányoztam előtte sem a szakirodalmat, sem a morfogenetikai mezőt. Fáradt is voltam. Akkor már több éjszakám is ráment az alkotásra, s másnap mindig mennem kellett dolgozni. Fáradtan és türelmetlenül pedig nem ád a mező semmit. El is szúrtam, ahogy kellett. Kezdhettem másnap elölről az egészet. Annyi tanulság volt a történetben, hogy a fonalam túl vékonyka szalagot tud csak adni, ami nem lesz méltó a dobom erejéhez. Ezért aztán újabb, több órás fonás következett, melyekkel új felvető szálakat gyártottam. Hatszor, két méter ötven centi fonás. Szeretnék emelkedett maradni, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy k@rvára untam a végére. És még be kellett szőni négy soron vett sötétkék fonállal, másfél méter hosszban. Közben folyamatosan hallgattam a kedvenc dobos zenéimet, az „Úrnőm fond a kört fénnyé” és a „Napagancsos csodaszarvas”-t. Hát mit ne mondjak? A végén már azt sem tudtam, hogy merre vagyok arccal.
De elkészült! És megszólalt! Dübörgése megremegtette a tetőt, az ablakokat. Szépséges avatót tartottunk neki esti tűzzel és egy dallal, melyet kicsi fiam hozott a mezőről. S hogy teljes legyen az örömem, Anyák Napjára a kicsi lányom egy szép dobtáskával lepett meg, amit ő rittyentett egy délelőtt alatt titkosan.
Itt van, velem van, és ez után együtt járjuk majd az erdőt-mezőt, és kelünk át – a túlsó partra!
Így legyen!