Segítői identitás - segítői szerep, virtuális közösségi élet

Pál Feri atya alkalmai az elmúlt fél évben a segítő szerep elemzéséről szóltak. Ez volt a nagy téma, mely köré ismét sok-sok új információ, nem ismert összefüggések megjelenítése, feszítő kényszerek oldása és megnyugvás gyűlt. Megannyi életkérdés, párkapcsolatban és egyéb társas viszonyokban…Néha egészen finoman döbbentem rá, szinte fájdalom nélkül, hogy nekem szól és hogy igaz. Néha már-már maró gúnnyal tette Feri az asztalra a savanyú szőlőt… És én is kinevettem magam. Egyúttal azonban pokolbéli (víg) napjaim is véget értek. Szűnni nem akaró fáradság érzetem elszállt, csak azért, mert nem akartam már segítő lenni. „Mások segítője” feliratú táblával a nyakamban. Úgy érzi sok ember – nem csak én éreztem úgy – hogy nagyon megtekerte az élet sorsának kerekét, és megtanulta a leckét…és ezt most feltétlenül át kell adni másoknak is, hogy ne járjanak úgy, mint ő járt. És megkezdődik a kényszeres „igehirdetés”. Az ember úgy érzi, (és én is úgy éreztem), hogy feladata van, sőt: küldetése, és hogy ez a lelke parancsa. Azonban rá kellett döbbennem, hogy ez pusztán egy szerepvágy. Eljátszani a megmentőt. Be’ szép feladat is! És ha az ember egyszer felvállalja, akkor ennek meg kell felelni. A szerephez identitást kell formálni és tudatot: én vagyok az, aki tudja! Ahogyan hallgattam Feri atya előadásait, hirtelen rádöbbentem, hogy nem jó úton haladok. Nem a lelkem parancsa ez, hanem annak a bizonyos egómnak a parancsa, hogy ez által formáljon magának új identitást, szerepet, és aztán akkor ahhoz igazodhat is. Csakhogy, mindössze a szerepig jutottam. Van ugyan segítői identitásom is, csak annak éppen nincsen szüksége arra, hogy kifelé folyton produkáljon valamit, aminek látszata van és főképp: mások is elismerik. Ettől a kényszerességtől végül egészen elfáradtam, mondhatnám, teljesen kimerültem. Amikor rádöbbentem erre az alkalmakat hallgatva, felszabadultam. Mindjárt tudtam, hogy mi az, ami a lelkem számára felüdülést hoz, és az elmémet nem viseli meg. Ha igazán otthon vagyok abban, amit csinálok.

A segítői szolgálat témakörének lezárása után következő nagy témakör az elismerés hajszolása. Mennyire ott lehet a segítői szerepre való törekvésben is a mások figyelmére és elismerésére való vágy! Hogy azt mondják mások: „ó igen, Ő tudja!”. Igen, ezen a ponton összekapcsolódtak bennem ezek a tanítások. Nem énekelek, bár van hangom, nem akarok fellépni (bár van fellépésem), és nem akarok senkit megmenteni saját magától (bár tanultam és tapasztaltam egy-két ütős módszert). Ez a kényszer elmúlt!

Egy vitatott epizód

Néha még az sem baj a figyelemért epedőnek, ha kigúnyolják, kinevetik, mert neki csak az a fontos, hogy megmutathassa magát.

Azt mondják itt többen, hogy Feri kigúnyolta a szerepelni vágyókat, és ez helytelen. Mert az is egy lelki anomália, amikor valaki még a megaláztatást is vállalja, csak hogy odafigyeljenek rá. Még az sem baj, ha nem ismerik el. Annál súlyosabb az eset. Annál inkább megértésre, együttérzésre és segítségre szorul az illető, de semmi esetre sem arra, hogy még másutt is kinevessék, ironikusan példát statuáljanak vele. Én tartózkodnék attól, hogy Feri atyának ezt a döntését minősítsem. Ahhoz már túl sokat profitáltam előadásaiból személyes életemben, hogy leragadjak ennél a pontnál. Sokszor kiáradt már az ingyen kegyelem.  Az igazat megvallva azonban én sem szakadtam meg a röhögéstől, pontosan az együttérzésem miatt. Mindig is egyfajta sajnálatot éreztem azon személyek iránt, akik énekhang és hallás nélkül kiálltak a színpadra és egyfajta mazochizmussal a lelkükben tették ki magukat a zsűri gúnyos megjegyzéseinek ország-világ előtt. A másik oldalról nézve pedig elég szegényes bizonyítvány, hogy egy ilyen produkcióval emberek százezreit lehet a TV képernyője elé ragasztani. Hetek telnek el, mire kihull a „férgese” és elkezdődik az érdemi munka.  De addig ülnek ott rendületlen, a TV előtt, minden szombaton este és röhögnek. Szóval ezeket a szerencsétleneket sikerült nem túl szerencsés kontextusban felhasználni arra, hogy bemutatásra kerüljön az a szélsőséges lelki állapot, amikor az ember bármi áron fel akarja magára hívni a figyelmet. De úgy vélem, hogy az egész epizódnak ennyi volt a szerepe és nem bír több jelentőséggel. Megmutatni, hogy milyen az, amikor bármi áron…

Számomra a mások elismeréséért való küzdelem, a segítői szerep állt össze egy képpé, és ez nekem a lényeg. Ugyanakkor, hozzátéve saját belső munkámat, el tudtam dönteni, hogy nem kell ez nekem. Nem kell, hogy elismerjenek, hogy a bennem élő identitás publikus legyen, tehát szerepként is megjelenjen, mert nem az számít, hogy hányan tudják, hanem, amikor feladat van, akkor hatékony legyek. Akkor tudjam, hogy mi a legkevésbé rossz lépés, és mi tűnik a legjobbnak. Mert feladat az mindig van. És akkor mindenki segítővé válik, aki nem úgy áll hozzá: „hogy mi közöm hozzá?”

Ugyanakkor terítékre kerültek az FB-függők is, egy másik epizódban. Azok az emberek, akik életük fontos eseményeit megosztják ismerőseikkel. Ezt én nem tartom cinkes lelkiállapotnak. Sokkal inkább az elszigetelődést magát, amiért viszont nem az FB felelős. A virtuális közösségi élet manapság hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Persze, sokkal jobb és főképp élettel teltebb lenne találkozni esténként, munka után egy kávézóban, és élőben beszélgetni. De nekem erre nincsen erőm, és gyanítom, hogy másnak se nagyon, aki elkötelezte magát a munkája, hivatása, a családja mellett, hiszen képtelenek lettünk kiszállni a mókuskerékből. Az állandó késztetés: „csinálni kell valamit”, teljesen eluralkodott felettünk. Az örökös „csinálás” közben pedig elmagányosodtunk. Ez alól a magányosodás alól mondjuk mentesül, akinek családja van, és abban ő a gondozó, vagy róla gondoskodnak, számon tartják és mások elvárnak tőle valamit.

A többiek számára a virtuális közösség és barátság pedig egy pótcselekvés, hogy ne maradjunk végleg egyedül. Mert azt meg nem nagyon szeretjük. Egyedül lenni. De még mekkora pótcselekvés! Beszélgetek veled, de nem látlak, sosem hallottam a hangodat, nem tudom, hogy nézel ki (hiszen gyakran a profilkép helyén egy üres FB alak tátong, vagy egy mások által készített kompozíció: fák, lépcsők, táj, a kutyád, a hörcsögöd, a gyereked(!) fotója..stb.)  Sohasem fogunk kezet, nem érintjük meg egymást, és nem is szagoljuk meg. Ez egy virtuális világ, ahol az egyetlen forma, ami téged megmutat, a betűk, melyeket leírsz, mely betűk ugyanazzal a fontmérettel és formával jelennek meg, bárki írja is azokat.  És egyetlen egyedi dolog van benne, ami rád jellemző: a közlésed tartalma. Bár végtelenül sokat elárul rólunk, mégis csak fél információ. Természetes dolognak tartom, hogy a sok magányos ember azt akarja, hogy figyeljenek rá. Képeket oszt meg az életéről, elmondja, mi történt vele. Mások lájkolják, hozzászólnak, vagy megosztják…Ez a való világ most. Mindössze arra kell figyelni, hogy ezen a fórumon is igyekezzünk értéket közvetíteni.

Ezzel szemben nagyon fázom, ha olyan emberekkel hoz össze az FB, akiknek nem a párbeszéd a céljuk, hanem csakis a figyelemfelkeltés. Egy ember egyszer rám írt. A neve mellett ott volt a címke a profilon: „lélekgyógyító”. Felvettem az ismerőseim közé. Azóta tele van az üzenő falam mások által megfogalmazott és e személy által közzétett életbölcsességekkel, amit a többi ismerős – többnyire nők – lelkesen lájkolgatnak. Párbeszéd nincsen, megjelenik a poszt, majd tíz like, szívecskék, smile fejecskék, ugráló egerek és egyéb infantilis ábrák. Semmi kommunikáció. Ja. Nem. Ez így nem igaz. Minden reggel és este köszönnek egymásnak. Hogy ez kinek hoz valami gyógyulást, arról fogalmam sincs. Akkor sokkal inkább Pál Feri atya összes művei, csípős iróniával, meg anélkül, egyirányú kommunikáció, mely bennem belső párbeszédet tud elindítani.

El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy az alkalmak keltette forgószél letépte a réztáblát a kapumról!

Kedves Tagok! Félévértékelő beszédemet olvashattátok. Köszönöm a figyelmet! :)