SÍPPAL, DOBBAL -ÚTBAN ÖNMAGAM FELÉ

Mottó:

Dobok ritmusára rezdült a szívem!

Időtlen, tér nélküli semmiben lebegtem.

Megmártóztam mélyen holtak tengerében

S harcos voltam az egek seregében.

Most pedig szabad vagyok!

Az élet áramlik. Bejön a kapun, kimegy a kapun. És közben folyamatosan létezik. Úgy képzelem, hogy amikor bejön a kapun, a Nagy Lélek éppen kilélekzi, amikor pedig kimegy, akkor visszaszívja. Az élet áramlásával való együtt haladás, a figyelem erre az áramlásra, egyszerre köti az embert a földhöz, és egyszerre egyesíti a Létezéssel.

A tegnapi dobkör ihlette mai írásom mottóját. A Varázs Kuckóban gyűltünk össze, mintegy 10 fő. Egyszer csak jött egy hatalmas ember, az ő szerelmetes párjával, hozott két hatalmas dobot, letelepedett és néhány bevezető gondolat után a dobjai közé csapott. Zengett a Kuckó, de még az udvar is. Megváltozott a parányi tér, s a körben csücsülő alakok körül megjelent egy másik sziluett. A jelenvalóság egyszeriben új értelmet nyert. Ő Jersabek Tibor.

Akkora görcsökkel érkeztem ide! Minden izmom meg volt feszülve, mintha csak mázsás súlyokat cipelgettem volna előtte. Különösen akkor éreztem, amikor megöleltem másokat. Még sosem voltam ez előtt ebben ennyire tudatos. És nagyon elképedtem, hogy a manóba lehet ekkora vastag álarcokat viselni a hétköznapokban? Csoda, hogy az ember pofája le nem szakad!

Lélekzés-technikák

A Létezés kikélekzik (szándékosan írok így), és belélekzik. Légzéstechnikát tanultunk dobos mesterünktől. Orrnyílásaim kitisztultak, testem megtelt oxigénnel. Más légzéstechnikáktól elszédültem. Igazán nem könnyű ez a tudatos lélekzés! Az elme tiltakozik, háborog. De ha le tudom csendesíteni ezt a tiltakozást, akkor a pozitív hatás azonnal érezhető.

A szív csakra gyógy-szer

Számomra a nap fénypontja a szív csakra dobolás volt. A szer (gyógy-szer) a következők szerint történik. Odaállok a sámán elé, aki a jobb és bal kezembe egy-egy dobot ad. (Jó nehéz dobok voltak, majd leszakadt a kezem). Jobb kezét a mellkasomra helyezte, és eggyé vált jelenvaló állapotommal, létezésem pillanatnyi minőségével. Majd néhány irányított lélekzés után megkezdte a dobolást. Zúgtak a dobok a fülem mellett, nem csoda, hogy hamarosan megszűnt számomra a tér és az idő. Szemem csukva volt, közben elengedtem egy gondolatot az útjára: nem baj, ha leszakad a kezem, de akkor is meg fogom tartani a dobokat. Mostantól nincs kezem és nincs karom. Azzal annyi volt a gondolatoknak. És zúgtak a dobok, egyre hangosabban, egyre erősebb teret hozva létre körülöttünk – eggyé vált a sámán, a dobok és én. Egyszer csak valami furcsa fájdalmat éreztem a szívem táján. Ismerős fájdalom. Van neki egy sajátos rezgése. És a dob eltalálta ezt a rezgést, és előhívta a fájdalmat. Határozottan felismertem. Ő volt az! És a félelmem a haláltól! A sebeim…felszakadtak, könnyeim patakzottak. Újra érezni kezdtem a karomat…rettenetesen fájt! Újra a földön voltam, kiléptem a dobok rezgése keltette mezőből. Már csak arra vágytam, hogy vége legyen. Hogy milyen gyorsan visszabújik az ember az álarcai mögé!

De van bennem hajlandóság, hogy levessem ezeket – legalább néha-néha. És ezért e gyógy-szer hatásos volt. Az érzés, mely utána egész nap elkísért, mondhatom, felért egy alapos csontkovácsolással. Nyakam feszülete megszűnt, hátam nem fájt, és lassan a karjaim is felhagytak a remegéssel. Légzésem és mellkasom szabad lett. Már korábban is voltak olyan sejtéseim, hogy nem gerinc beteg vagyok én, hanem elsősorban agybeteg. Vagy mondjuk úgy: gondolat-beteg, amibe tönkre ment a gerincem is. Mivel nem tudta kompenzálni a gerinc melletti izmok örökös feszültségét. Hát érthető, hogy a gerinc deformálódott, ami miatt aztán korán kialakultak a kopásaim, sérveim, amitől aztán gyengék lettek a kezeim-lábaim…stb. Combos kis ok-okozati láncolat! Ahogyan Edward Bach is megírta: „Magatoktól szenvedtek”.

Vagyok, aki vagyok

Mit tapasztaltam még e napon? Ó, nagyon sok mindent! Ezek közül a fontos és a megerősítő az volt, hogy nem én vagyok az egyetlen ember a Földön, aki újra és újra magára veszi küldetés-tudata álarcát. És felvállalja az ezzel járó benső feszültségeit. Megtanultam a közös napunk dobos mesterétől, hogy a mester maga is folyamatosan tanul. Aki ezt nem ismeri el, nem méltó e „címkére”. Miért nevezem én a „mesteriességet” álarcnak? – Azért mert az! A hóbortok is álarcok, a földön járók a realitás álarcába bújnak. (Felettébb relatív). Mondjuk úgy, hogy a saját realitásuk álarcába. „Én vagyok, aki a reális, én vagyok aki a látó, én vagyok aki a  hóbortos, én vagyok a tanítvány és én vagyok a mester…” Mindannyian tudjuk ezt! A dobos mesterünk is tudja. Másként nem dobolta volna ki a mantrát: „Nem a testem vagyok, nem a vérem vagyok, nem a lelkem vagyok”…én meg hozzátettem magamban: „nem az vagyok, aki küldött, aki követ, nem az vagyok, amit hiszek, vagy amit tudok, illetve tudni vélek; nem a szándékom és az akaratom vagyok, és nem a szenvedéseim, sem nem az örömem.” Azonban fontos lenne mantrázni, hogy akkor mi is-ki is vagyok? Nem nekem, mert valahogyan már elevickéltem az utamon addig, hogy elegendő a puszta létezésem is. Ezt abból látom, hogy már egyre ritkábban kerít hatalmába a pánikroham. De vannak testvéreink, akiket teljesen szét tud szedni, ha kirántják alóluk önazonosságuk eszközeit. A mondatok állítmánya a „vagyok”. Azon a tudatszinten így tudunk működni, hogy ezek vagyunk, meg azok vagyunk. Ilyen álarcom van, meg amolyan. Én vagyok a takarító, Te vagy a harcos, ő meg a csinovnyik valamelyik irodában, vagy orvos, vagy csontkovács…anya, feleség…mindegy, hogy mi a címke. Ez a késztetésem, ez a törekvésem, ez az akaratom. És az is csak egy álarc, hogy úgy csinálok, mintha teljesen szándék nélküli lennék. Ha ettől el akarjuk vonatkoztatni magunkat, tehát ki akarunk lépni az ego arcképcsarnokából, akkor ezeket a pozíciókat meg kell erősíteni. Hmmm. Azért ez elég furcsa ötlet, nem? De.

Hierarchia

Aztán eldöntöttem, hogy szupervizor nélkül többet semmilyen elhivatott, meg küldetéses feladatot nem fogok végezni. Földanyánkhoz is levezethetném, vagy felküldhetném az Egek Atyjához. Ez mindenkor működik, ha élő a kapcsolatom e két őselemmel. De. Ahogyan az útkereső jobban tud fejlődni, haladni csoportban, mint egymaga, úgy a mesterek is jobban csiszolódnak egy másik mester mellett. A globális egyenlősdi mellett illene végre felismerni a hierarchia jótékony hatásait is. Az alá-fölé rendelés nem azt jelenti, hogy én több-, vagy kevesebb vagyok egy másik embernél. A hierarchia egy eszköz számomra, mondjuk, egy fa létra. Elindul egy lelki nyomorúság az útjára, amit Te leteszel a küszöböm elé (Ami látszólag csak a tiéd, de valójában mások nyomorúságát is cipeled a velük való kötések miatt.)  És ez hatással van rám, de nem tudom egymagam letenni (talán közöm is van hozzá), és ezért feljebb teszem a létrán egy fokot, és ő feljebb teszi, és aztán az egész nyomorúság rettenetes negatív töltése végül felolvad a Létezésben. Szerintem erre való a hierarchia. Ha valami miatt közvetlenül nem megy. És tudom, hogy néha nem megy. Korábban benyeltem. Ki is estem a pikszisből rendesen.

Köszönetnyilvánítás

Köszönet és hála ezért a napért Sütő Annamária Babinak, hogy meghívott, Kartal Fia Tordának, Jersabek Tibor dobos sámánomnak, és mindenkinek, akikkel tegnap együtt voltunk a Varázskuckóban!

Köszönöm, hogy olvastál!

Áldás!