Soha többé Nőnapot!

Én nem vagyok már meggyőződve róla, hogy mindenképp szeretnék egyenjogú lenni a férfiakkal. Nincsen számomra ugyanis olyan fórum, felsőbb hatalom, melynek szívesen a kezébe tenném ennek eldöntését. Egyébként is, abból a szempontból nézve, hogy minden a rokonom, amikor egységre törekszem a Mindenekkel, nincs szükségem az elkülönülésen alapuló egyenlősdire. Emiatt is, számomra a Nőnapnak nincs semmi értelme. Hiszen ez a nap eredetileg a nők egyenrangúságának visszaszerzésére irányuló mozgalmi nap volt, melyet előszeretettel kapott fel a kommunizmus eszméje is.

Amikor a férfiak ezen a napon virágokat adnak a nőknek, az semmit sem bizonyít jobban, minthogy a férfiak, akik rátelepedtek az Örök Egységre, most nagy kegyesen elismerik mégis a női minőséget.

Hát köszönöm szépen, én ebből nem kérek! Nem akarom, hogy minden férfi ezen a napon virtuális vagy élőnek látszó, kínjában hajtatott virágot nyomjon a kezembe. Nekem annak az egy embernek a jelenlétére van szükségem, akivel összekötöttem az életemet. És arra minden nap szükségem van, nem csak ezen az egy jeles napon.

A saját magam becsületét sem egy férfi, sem egy másik nő nem tudja visszaadni. Azt vagy megteremtem magamnak, vagy senki sem fogja tudni.

Emberként becsülöm-e magam? És ezen belül nőként? Mire tartom azt, amilyen én vagyok? Ahogyan nő tudok lenni, ahogyan anya, ahogyan nagymama, ahogyan feleség, vagy szerető…

Nem akarok egyenrangú lenni, hanem egyenlő vagyok. A teremtettségünknél fogva, és nem ahhoz mérve, hogy mennyit ér a munkám a piacon. 

Ezt a „mindig valaki más mondja meg, hogy mit kell nekem csinálni, milyennek kell lennem és hogyan kell viselkednem ” világlátást és magam-látást, hogy vinné el a víz! És mindjárt tönkre menne néhány virágos. Amit én nem kívánok senkinek, de szükségszerű veszteség lenne,  mint minden esetben, amikor nagy változás történik.

Ennyit szerettem volna elmondani a Nőnappal kapcsolatban. Köszönöm, ha olvastad.