Such is life: élet-halál-élet
Az ember és az ember
Számtalanszor találkoztam már az életem során a halállal. Valódi, hús-vér emberek halálával. Közöttük voltak, akiket nem ismertem személyesen, csak ott és akkor, egyszer az életben találkoztunk, és abban a kegyelemben is volt részem, hogy szüleimet is elkísérhettem ama bizonyos Kapuig. Gyakran előfordult, hogy amikor valaki elment, egy másik kicsi lélek éppen érkezett ebbe a világba, a mi családunk rendszerébe. Az élet-halál-élet körforgása így egy magasabb szinten nyert értelmet. Hogy mekkora átjáró ház ez az egész élet, már kicsi gyermekkoromban megéreztem, amikor az Uzsoki utcai Kórház Szülészeti Osztályán ücsörögtem padon, és bámészkodtam bele a váróterem levegőjébe. Igen, akkor éreztem meg először, hogy mind a születés, mind a halál egy-egy kapu. Az egyiken bejövünk, a másikon kimegyünk.
Az ember és az állatok
Amikor nyulakat tenyésztettem, láttam születésüket és gondozásuk révén szokásaikat, aztán, amikor felcseperedtek, átküldtem őket a halálba, hogy aztán áldozatuk révén más élelmiszereket tudjak venni a magunk számára. Sosem feledem el, hogy mennyire nehéz volt nekem lelkileg ezeket a kis selymes élőlényeket a saját kezemmel egy kemény bot segítségével fejbe vágni, majd megnyúzni, zsigerelni. Forgott a gyomrom, és velem az egész világ. Aztán valahogyan a helyére kerültek a dolgok. Bár sosem gondoltam, hogy meg fogom szokni. Azt viszont nem tudtam sosem megszokni, amikor azért kellett a földhöz csapnom egy ártatlan kis jószágot, mert ellepték az élősködők, és elevenen felzabálták. Legyengült, lesoványodott kis testén a bőre alatt látni lehetett, ahogyan a kukacok szaladgálnak mindenfelé. Sosem néztem horror filmeket, de szerintem azok kutya füle élmények ehhez képest. Rettenetes volt! Hát megöltem gyorsan, és azzal vigasztaltam magam, hogy most legalább nem szenved tovább szegény. Ilyenkor tömeges kivégzést kellett tartani, mert a kórság gyorsan terjedt, napok alatt megfertőzte volna az egész állományt. Emiatt is hagytam fel a nyúltenyésztéssel. Egy nagyobb járvány után, amikor egyszerre 10 jószágot kellett kiiktatni a rendszerből (ez kicsiny állományom egyharmada) – ez már nekem is sok volt és sebtében felszámoltam az egész állományt.
Az embernek, aki boltban veszi a húst, fogalma sincs mindezekről. Azért is írom le, mert igazságtalan az állatokkal szemben, melyeket táplálékul elfogyasztunk, hogy egyáltalán nem számolunk azzal, hogy a mi húsételünk egy állat halálához kötődik. Ahhoz, hogy én jól lakjak, annak az állatnak előbb meg kell halni.
Mindezen tapasztalások miatt én már képtelen vagyok úgy nézni egy kedvenc nyuszira, akit családtagnak tekintenek, mint egy kis játékszerre, mert én a nyusziban táplálékot látok, azt látom, hogy az élete áldozat, ha emberek karmai közé kerül, és csak mirajtunk, embereken múlik, hogy mi lesz annak a nyuszinak a sorsa. Az én nyulaim olyan szeretetben nőttek fel, hogy szabadon legelésztek a kertben – persze egy elkerített helyen. Volt olyan nyúlcsaládom is, mely a földön lakott, és a nőstény a hím által kiásott labirintusba fialt. A nőstény azonban megszökött, valahogy kiásta magát, és nem találtam a kertben sehol. Így hozzányúltam ehhez a földalatti fészekhez és megkíséreltem a kicsinyeket mesterségesen táplálni. De minden kicsi, naponta egy-kettő, sajnos a kezeim között pusztult el. Nagyon bánatos voltam emiatt. A nőstény nem került elő élve. Hónapok múlva az üres bundáját egy fakupac alatt találtam meg, amikor a téli fűtésre készülvén eltakarítottuk azt. Szerettem őket, és próbáltam természetes közegben tartani, úgy, ahogyan nekik a legjobb, de nem jól sült el a dolog. Később már nem próbálkoztam a nyúltenyésztés nomád formájával, csakis a ketrecessel.
Most azért idéztem fel ezeket az emlékeimet, mert szombaton disznóvágáson voltunk. Mint afféle pesti lánynak, a disznó áldozatából csak a rántott hús és hurka élvezete jutott eddig, no meg a jó füstölt kolbász. Sosem voltam még falusi környezetben disznóvágáson, városon meg nem divat az ilyesmi. Dezső a disznó, (mert el is kereszteltük szegényt a Tanú című film nyomán) 170 kg-os jószág volt. Békésen röfögött a ketrecben. Békében volt önmagával és a világgal. Megsimogattam a fejét és előre megköszöntem neki a finom falatokat, melyeket gondos kezek majd készítenek belőle. Balázs fiam ezután valami pisztoly szerűséggel fejbe lőtte Dezsőt. Dezső eldőlt, mint a zsák. Ezután jött egy jól irányzott döfés, és a hatalmas pára megkezdte haláltusáját. Fiam, mint egy ős-indián, énekelni kezdett a halott disznó felett, kezében a véres böllérkést a magasba emelte, így adván tudtára a világnak, hogy legyőzte az életet és a halált. Dezső pedig az oldalán feküdt, és hatalmasakat rúgott a mellső lábaival, mintha csak most futna át az örök moslék mezőkre. Kárminpiros vérét felfogták egy nagy bödönbe, és a vérre fél kiló sót öntöttek, hogy ne alvadjon meg. Ebből lett a véres hurka. 10 perc múlva Dezső megszűnt lenni, már nem futott halálos álmában sehová. Biztosan odaért. A fiúk perzselték, tisztogatták, majd szakszerűen felbontották. Sok apró és nagyon fontos fogást ellestem, bár nem gondolnám, hogy életemben valamikor is disznót fogunk vágni egymagunk, de mégis, nem árt, ha lát az ember titkos praktikákat. Az egyik ilyen érdekesség, hogy tisztított belet paradicsom lében áztatják, hogy a büdösség kimenjen belőle. Dezső teljes valójában átment kolbászba és hurkába. Csak a színhúsokat tették fagyasztóba. Szőröstül-bőröstül táplálék lett belőle. A kutyáknak sem jutott túl sok konc, pedig egész nap szaglásztak a levegőben, de hiába. Tízen voltunk erre a munkára, és mindenki dolgozott, mint a gép. Igyekezni kellett, mert már késő ősz van és délután fél 5 tájban leszáll a setétség. A hozzáértő asszonyok közben feltették főni a friss karajcsontból az orjalevest egy hatalmas fazékba, kint a kertben az üstházba jókora kondér került, melyben a toros káposzta fövögetett órákon át irdatlan mennyiségben. Este 7 óra tájban vacsora asztalhoz ültünk. Minden hihetetlenül finom volt, mit finom!? Ízletes! A főtt hús még főve is teli volt élettel. A húsnak sötét színe volt. A boltban kifehéredett karajokra és egyéb sertéshús részekre gondolok – eddig sem voltunk nagyfogyasztók sertéshúsból, ezután biztosan nem leszünk. Mindenki rettenetesen jól lakott és holt fáradt volt. Este fél kilenc tájban feltápászkodtunk, hogy mi is haza térjünk otthonunkba. Tele a hasunk Dezső barátunk áldozatával és lelkünk az új élményekkel.
Vak sötétben botorkáltunk be a kertkapun. Fel a teraszra…Bella sehol! A kosztja érintetlenül reggel óta a táljában hevert, a kutyaház üres. –Bella, Bella – kiabáltam, merre vagy?...De semmi válasz. Ekkor nyüszítést hallottam a kertből. Úristen, ellik a kutyánk! – szaladt át a fejemen a gondolat. És elindultam a korom sötétben a kertet felkutatni, vajon melyik bokorban küszködik szegény. Egyre közelebbről jött a vinnyogás. Ez nem Bella! Ezek kiskutyák! Aztán egyszer csak Bella ott termett a lábamnál. Még nem tudtam, vége van-e már az ellésnek, vagy most egész éjjel tartani fog. Elemlámpát előkerítettük, és mentünk a hangok után. Az egyik bokor tövében kicsi mozgó és vinnyogó lényekre bukkantunk egy mély gödörben, mely nem csak a hatalmas bokor által védett, hanem mellette kövek és egy korhadt fatuskó is van. Jól védhető alom! Alig tudtuk megszámolni az izgő-mozgó lényeket. Kilencen voltak ugyanis!
Bella hamar visszamászott a nyüszítő kupacra, elhelyezkedett kicsinyei fölött. Dezső áldozatát hirtelen elfelejtettük és emlékét felváltotta a kicsinyek érkezése felett érzett kimondhatatlan öröm. Nagyon későn tértünk nyugovóra. Korán reggel, köntösben, papucsban kiosontunk megnézni a kis családot. Bella nem mozdult a fészekről. Láttuk, hogy még mindig nem evett és nem ivott. Magára hagytuk. Úgy éreztem, hogy ő biztosan tudja, mit kell tenni, nekem semmi dolgom vele. De délután 2 felé ismét kimentem, akkor már fogtam a kezemben a tálját és hívtam, hogy jöjjön ki enni és inni. Kicsit nógatni kellett, de aztán nagy nehezen kikászálódott, maga mögött hagyva a vinnyogó kupacot. Én még kutyát ilyen gyorsan zabálni nem láttam. Majd felfalta a tálat! Aztán valószínűtlen mennyiségű vizet ivott, és már futott is vissza az alomba. Ma hétfőn volt az első nap, hogy többször leszállt a kölykeiről, akik már nem sírtak olyan hangosan, ha anyjuk otthagyta őket egy kis időre. Botot kerítettünk, dobáltuk neki, és ő elgémberedett hátsó felével, félgőzzel, de rohant játszani! Aztán szaladt a bokorba kakilni, majd egy percig vizelt egyfolytában. Újra adtunk neki enni, megint nagyon gyorsan evett, majd visszatért a kicsinyekhez. Délelőtt elmentünk a forrásra vízért, amikor visszatértünk, na ki ült a kapuban? Hát a Berni kutya! Egy jó hete nem láttuk errefelé, azt gondoltuk, hogy már nem is jön többet, mert elkészült náluk az új kerítés. De nem! Újra megszökött, és hova is jött volna, mint az ő kedveséhez? Bella kirohant az utcára, puszi-puszi, szimat-szimat, de én akkorra már jól megfogtam Berni nyakörvét, mert azt végképp nem szerettem volna, ha beszabadul a kertbe. Aztán párom behívta Bellát, én meg bejöttem egymagam a kapun, Berni meg kint maradt. Ott sírt a kapuban, mint egy hősszerelmes. Valahogy még mindig nem vette észre, hogy vége a násznak. Nemsokára megjelent egy harminc év körüli fiatalember, ő volt Berni gazdája. Bejött, megnézte a termést, és felajánlotta, hogy segít a kutyusoknak gazdit találni. Még a mai napon két kutyusnak meg is lett a tutit gazdája. Mindketten szerető gazdikhoz, kertes házba mennek majd elválasztás után. A harmadik gazdi még nem került elő, de ígéret már van rá. Az egyik szomszédunk is kért egy ebet. Az övék éppen mostanában pusztult el jó vénségben. Még öt kutyus keresi gazdiját, és nagyon bízom abban, hogy megtaláljuk őket is mihamarabb!
Dezső a disznó elment és érkezett kilenc kis jószág a perpetuum mobile-be. Ezen a napon sok Dezső disznó ment a halálba és millió szám születtek állatok: kutyák, macskák, nyulak és malacok is talán. Emberek távoztak a Nagy Kapun át, esetenként betölthetetlennek látszó űrt hagyva maguk után, és gyermekek érkeztek helyükbe, hogy betöltsék a hiányt, hogy fejlődést hozzanak a hanyatlás helyébe. Úgy tűnik, semmit sem lenne könnyebb elfogadnunk, nekünk, embereknek, hiszen az üröm helyébe mindig öröm lép; mégis ezek a történések vetik fel bennünk a legtöbb kérdést, okozzák a legtöbb nehézséget, támasztják a legnagyobb feldolgozandó feladatokat az életünkbe. Pedig a lélek nyugalma, a teljesség mindig jelen van. Mint ebben a történetben is. Remélem!