Szabadulás a hiedelem-hálóból

Csodálatos tavaszi reggel…már nem kell a nagykabát és a vastag zokni, hogy kiülhessünk kávézni a teraszra. Édes virágillat lengi be a tájat – virágillat és életszerelem. A pillanat boldog. És megengedjük magunknak, hogy az legyen, ami. Miért is ne? Hányszor tiltakozunk az ellen, ami van? Akkor is, ha jó, akkor is, ha kellemetlen…Már annyira megtanultunk ellenállni, hogy nehéz megengedni, akkor is, ha jó…Pedig jó! És a jóban felemelem a lelkem az Úrhoz. Kicsit időzök nála, nem remélve, hogy örökké tart. Emberi természetem a földre vonz, és vissza is fogok huppanni.  De nem bánom. Aztán megint lehet fel!

Ez a folytonos „akarás”: valami mindig legyen más, mint ami éppen most! Mindig történjen valami, mindig legyünk mozgásban. De most megállj! – mondom magamnak. Csalódott vagy? Azért kaptad, hogy megállj! Semmi sincs egyéb, mint az illatos, langyos tavaszi reggel, a finom kávé, a kedvesem érintése, a lágy szellő…Csalódott vagy? – kérdezem magamtól. Ez jel, hogy számítottál valakire – valamire, és a számítás nem volt kölcsönös. Lehet szenvedni, de minek? Ideje van a számításokat elengedni. Mert mindig és mindenkor csak a személyre figyelünk, csak a másikra figyelünk. Mit mondott, mit nem tett, és a hiedelemre, hogy mit kellett volna mondjon és tegyen. Ahelyett, hogy magunkra figyelnénk: „milyen hiedelmeim voltak és milyen elvárásaim? Mire számítottam? Az érték-mértéken minden emberi kapcsolat értékes, és a hiedelmeink pedig egy fabatkát sem érnek.  Társas lények vagyunk, ezért szükségünk van egymás társaságára, mégis: inkább a másik embert engedjük el, mint a hiedelmeinket, elvárásainkat. Így van ez, legyen szó barátságról, legyen szó párkapcsolatról…

Páros lény vagyok, vagy lány. :) Emellett szükségem van más emberek társaságára is. Ezért ma, ezen a verőfényes reggelen, a tavaszi lágy szellőn elúsztatom néhány fülön csípett hiedelmemet.

Boldog napot Nektek is!