Szélpostás

Január 13. Veronika napja. Egy átlagos hétköznap egy átlagos héten. Kitártam a szoba ajtaját, hogy betódulhasson a hajnali frissesség a túlfűtött helyiségekbe. Januárhoz képest lenge öltözékben kiültem a hajnal előtti sötétségbe. Élvezem. Villanyt sem gyújtok.  A fenyőfa fekete árnyai sötétben a legszebbek. Kutyám odajön hozzám. Kopi nap után mindig sokkal kedvesebb, nyugodtabb. Táplálék neki még a simogatás is. Lelki táplálék. Ide megy, oda ül, beleszagol a sötétségbe. Az ég morajlását figyeli. A kertben még minden csendes, de a távolból már idehallatszik a Pilis húrjainak muzsikája. S lehet már tudni, hogy hamarosan ideér a nagy muzsikus is. Szélasszony jut eszembe. És az ő dala. Ahogyan a szél hullámzik végig a légben, olyan ez a dal. Néha lelassul, megpihen, aztán új erőt nyer – ki tudja, honnan, miből – s feltámad ismét, hogy elfújja, ami már nem kell, s talán valamicskét abból is, amihez foggal-körömmel ragaszkodnánk.

Kutyám éberen figyeli a morajlást. Pontosan arra néz, ahonnan én is hallani vélem az égi sereg közeledtét. De nem érez veszélyt. Ide ül, oda áll…én pedig szürcsölöm a kávémat, s szépeket gondolok közben. Valami kristály tiszta ma reggel a levegő. Nem mintha máskor büdös lenne erre felé, de ma reggel különösen frissnek tűnik. Hálás vagyok ezért a januári kora-tavaszért. Tudom, hogy a kemény tél fontos eleme az itteni éghajlatnak, de már rég óta nem tudom a telet igazán magamhoz ölelni. Főképp, ha sokáig nem süt a Nap, s minden délelőtt szürke csöpögésben múlik el.

Várom a tavaszt, s a telefon csörrenését.  E csörrenésnek nem muszáj tavasszal lenni.  Lehet előbb is, akár holnap is.  Akár ma is…A vonal végén egy kismama lesz, aki feljött messzi vidékről és asszonyi segítség nélkül várja első gyermekét.  Már tovaröppent a gyermek-anya első, határtalan öröme a gyermek érkezése felett,  de még nem jött be a psziché ajtaján a bölcs anya…lelkében  ijedelem, fejében információ-káosz  zsarnokoskodik a belső béke kárára. Igen, talán megértem arra, hogy egy helyben maradjak. Legalább néhány hónapig.  Megértem arra, hogy segíteni tudjak felépíteni a káoszból egy rendet, megtartani és virágoztatni segítsek. És lássam az eredményt.  Egy rendszert, amelyet működtetünk – először ketten-hárman, aztán csak ők ketten. Mert én tovább megyek…egy másik családhoz, egy másik káoszba.

Most épp teremtek valamit.  Becsomagolom, és felteszem a szél hátára – vigye el! Vigye csak el! Lám, meghallotta a kérésem, erőst feltámadt, végig zúg a tájon, a kerten. Repíti, fel a maga egekbe, egészen a Jóisten kapujához…s ott bezörget.  Héééé, odabent! Csomagot hoztam! Egy vágyat, egy álmot…Hamar, egy áldást, egy pecsétet!  Mert indulnom kell tovább. Holnapra megkerülöm a Földet, s holnap hajnal tájt ott kell lennem a kapu előtt. És gyógyítást kérnek, lélekre és testre. Magára, a családjára, akiket szeret, és akiket nem szeret. A Minden és a Semmi Ura pedig…ki tudja, hogyan döntött? De hamarosan kiderül. Kíváncsian várom.