Szélsőségesen élni

A Szélsőség drámája                                                                                                                                                        

(Megszámlálhatatlan felvonásban)

Most fülön csípünk egy nehéz helyzetet a kedves Olvasókkal! Parányi pillanatokra betekintünk a kulisszák mögé…juj! Ég az egész! Háború van! A nézőtéren leengedték a vasfüggönyt, a publikum menekül, amerre lát!  Egymást tapossák. Nem akarják a pusztító tüzet, ami a háttérben egy hétköznapi rövidzárlatból keletkezett. Hamar eltűnik mindenki. Üres a nézőtér, fojtogató füst gomolyog mindenütt. A színfalak mögött porig égett minden! A monodráma főhőse egyedül maradt. Ketten beszélgetnek a fejében. Az egyik azt mondja: „végre”. A másik azt mondja: „vége.”

Lesz, aki ennyiből tudni fogja, lesz aki később, és akad, aki sosem érez rá. Az utóbbiak vagy szerencsések, vagy hazudnak magunknak, akár egy egész életen át.

Időzített, látens bomba

A szélsőségességről beszélek. Próbálok őszinte lenni. Keresem az igazságot. A magamét, nem a tiédet, vagy általában mindenkiét. Valamit, amit rá lehetne húzni mindenkire. Nincs ilyen ruha, csak a kényszerzubbony az elmeosztályon. Tehát a magamét keresem. Nem is zubbonyt. Inkább egy olyan ruhadarabot, amiben szabadon mozoghatok.

A szélsőségről beszélek. Nehéz vele együtt élni. Mert hamar fellobban a gyújtózsinórja. Van egy gonosz varázs szemüvege, melyen keresztül csak két színt lát: feketét és fehéret, és ezen keresztül az élet számára fehér-fekete, igen, nem. Ami egyszer fehérnek tetszett, számára mindig fehér marad, s ugyanígy, ami egyszer már fekete színben feltűnt, mindig fekete kell maradjon. Mert ha nem…

durrrr!

Ezért nehéz vele az élet. Mert az élet természete sokszínű. Legtöbb rezdüléséről nagyon igaztalan képet fest, ha csak feketének és fehérnek látom. Mindig fehér és fekete, és sosem olvadnak egymásba. Csak jó, vagy csak rossz. Nem lehet egyszer ez, egyszer az. S ha ez a forma történetesen egy másik ember…jó alany vagyok hozzá, hogy becsapassam magam tűnő tudatállapotokkal, amilyen a szerelem is.

Sírfelirat a Szélsőség fejfáján

Magasban repült, mint a sólymok

Nem voltak határok előtte.

Mikor a földre ért

-mert mégsem volt sólyom -,

a nyakát menten kitörte.

Szélsőségesség és elkötelezettség

Nem tudom, hogy általában hogy van ez. Ebből sem szeretnék kényszerzubbonyt gyártani. Pusztán csak gondolkodom magamról. Valami kísért a múltból, egy árnyék és most szembefordulok vele. Volt nekem – nagyon sokáig – egy fekete apaképem. Kisgyermekként rajzoltam magamnak. Mert nem tudtam mást rajzolni. És aztán….minden férfi fekete lett. Csak fekete. Hát mondjátok? Nem dráma ez?

Megérkeztek a takarítók. Összelapátolják a romokat, sepernek és mosnak….Szellőztetnek. A szúró füst helyébe tiszta, friss levegő áramlik. Van egy pillanat, amikor nem rajtam múlik, hogyan tovább. Minden rövidzárlat után ez van. Az első lépés utána nem rajtam múlik. Csak a második. Kiszolgáltatott leszek. A következő előadásnál talán be tudom azzal érni, hogy csak a függöny szakad le. Hmmm. A következő előadásnál? Feltéve, hogy lesz közönség.