Szemedbe dicsérlek - verbális agresszió?

Szembe dicséret – verbális agresszió?

Mint említettem volt, meghökkentő témával fogok előhozakodni. Nem vasárnap bukkant fel bennem, hanem már jóval korábban. Azon a napon azonban történt valami…

A konyhában ültünk, cigi szüneten. Leharcolt agyam-lelkem beszélget. És azt találta mondani: „Nagyszerű vagy, csodálatos az utad és a munkád!” A célszemélyt – no, csak így nevek nélkül -…. látni kellett volna. És én láttam, hogy nagyon zavarba jön, elpirul, és igyekszik egy frappáns viccel elhárítani magától az én nagy, piros lövedékemet. Mivel érzékeim kihegyeződtek a verbális agresszióra (de elmém esztelen volt), azonnal észrevettem magam és bocsánatot kértem, bár tudtam, hogy már el van szúrva a dolog. Legszívesebben elástam volna magam.

Pedig van saját élményem bőven ebben az ügyben (is). Amikor én voltam a piros agresszió tárgya. Érdekes, hogy pont a piros szín jutott az eszembe. A továbbiakban elmém így fogja megkülönböztetni, amikor szándék szerint valami „jót akarok tenni” a másiknak. Attól, amikor a másikat ellenségnek kezelem és le akarom győzni. Az utóbbi lesz a fekete színű. Piros agresszió és fekete… mit gondoltok? Nem faramuci analógia? Hiszen az agresszió szóra gondolva mindenki a piros színre gondol. Még véletlenül sem fehér, vagy rózsaszín. Piros. Vér. Gyilok. Halál, győzelem. Az agresszió oka és célja. És most az lenne a piros, ahol éppen ártani nem akarok. Milyen ez?

Hasonlóan szarul éreztem magam, amikor embertársaim úgy fogalmaztak, hogy engem tisztelnek, én vagyok a kitűnő, én vagyok a legjobb, és felnéznek rám…Én meg csak álltam: mi van??? Rögtön az volt az első reakcióm, hogy körülnéztem, kihez beszélnek? Megköszönni nem volt kedvem, mert az azt jelenti, hogy fogadom a közlést. És én nem akartam fogadni. Ami nem jelenti azt, hogy számomra ne képviselne értéket, amit művelek. Amit művel velem a Jóisten. Hanem arról van szó…

Mi emberek társas lények vagyunk, és az tesz boldoggá bennünket, hogy odatartozhatunk. Amikor valakit különlegesnek, nagyszerűnek kiáltunk ki, akkor el is szigeteljük magunk közül. Már majdnem kiközösítjük – „pirosan”. Hiszen – egy régi felismerésem osztom meg -: a különlegesség elszigetel. A szóban is benne van: „külön”.

A legutóbbi taslim után azt hittem, hogy képben vagyok. Ezek szerint nem. Pofába való dicséretemmel orvul megbántottam asszonytársamat, azzal, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztam, hogy a piros széjjel fröccsnet az orcáján… Szeretni akartam volna, magamhoz ölelni. Ehelyett azonban löktem rajta egyet.

A szavak kicserélése

Piros agresszió: „Nagyszerű vagy, csodálatos az utad és a munkád!” Helyette a „fehér” közlés: „szívesen követlek téged az úton.” „Szívemet melengeti a munkásságod, ami bennem finom gyümölcsöt érlel.” Persze nem tud az ember a hétköznapokban ilyen lírai lenni. De keine Panik!  A szavak helyett mindig jól jöhet egy forró ölelés.

Igaz, egyszer egy kedves barátnőm „magáról” beszélt, amikor dicsért, így szólt hozzám: „Nagyon csodállak Andi! Tiszteletre méltó az utad!” Én mégis hevesen tiltakoztam. Azt válaszoltam neki hektikusan: „az a te bajod.” Egyszerűen úgy éreztem, hogy le vagyok lőve. Egy piros golyóval. És visszalőttem.

Piros agresszió: „megtisztelő, hogy melletted ülhetek” – fehér oldala: szeretek melletted lenni.

Sokáig gondolkoztam, mi volt a bajom? Most már körvonalazódni látszik a válaszom. Az volt a bajom, hogy – bár elismerésről volt szó - , ez mégsem hozott közelebb bennünket egymáshoz. Te ott vagy, én meg emitt, és átintegetünk egymásnak. Még az a szerencse, hogy vannak más felületek, ahol valóban találkozni tudunk.

Lehet a dicsérgetésben valami elkerülő hadművelet is. Amíg másokat dicsérek, addig sem kell magamról beszélnem. És van egy ki nem mondott tartalma is: Te más úton jársz, mint én, de el tudom ismerni a te utad helyét is a rendszerben. Hisz ez lenne a tisztelet értelme: elismerem az utad, a helyed, amit betöltesz a rendszerben. De szükséges-e ezt egyáltalán elismerni? Ilyenkor egyenrangúak vagyunk, vagy tekintély személlyé lépünk elő?

Sokszor kaphatunk elismerő, dicsérő szavakat olyan hátsó szándékkal is, melynek az a célja, hogy a magunk számára bekebelezzük az illetőt. Aztán lehet azon agyalgatni, hogy ki követ, kit? Megdicsérlek, hogy megszerezzem a figyelmedet, aztán jön a hidegzuhany: azon kapod magad, hogy vég nélkül zúdítom rád magam…a magam drámáit, egyéb nehézségeit. És most légy szíves, adj nekem igazat!

Efféle módon gondolom én úgy, hogy a dicséret is lehet, válhat a verbális agresszió tárgyává.

Vélemény?