Szerelem, gyermek, varázslat

Eme csodálatos varázsmezőre lépve, vagy csak oda tévedve az ember néha annyi szépet lát, annyi csodát él meg! Mindezek a közös ősi emlékezeti mezőből, illetve mágikus-mítikus életkorszakunkból származnak és hozzánk tartoznak, amikor készen állunk felfogni az antennáinkkal. Pontosan annyira hozzánk tartoznak, mint azok az ősemlékezeti elemek, melyek valami elrettentő tartalmat hordoznak. Ahogyan részei vagyunk egy nagyobb létszerveződésnek, úgy részünk e szerveződés összes eddigi tapasztalása.

Nekem nagy csalódás volt, hogy a boldog egység-állapot nem konzerválható. A pillanatban megélve értékes, és valóban hozzátett az életemhez, de az áhított boldogságot a hétköznapokban nem lehetett erre az élményre alapozni, egy házasságot vagy párkapcsolatot erre, mint alapra felépíteni, vagy azt hinni, akár egy percig is, hogy bármilyen álmom valóra válik, mert itt és most úgy érzem, hogy mindenre képes vagyok. A varázsmezőn igen, de ott nem a belső lehetőségeim a mérvadóak. Azok nélkül pedig nem lehet élni a hétköznapokat, amikor sokkal rövidebb a varázsos tudatállapot.

Szerelem és varázslat

Még kiegészíteném egy élménnyel. Ott állok egy nővel szemben. Én, mint nő. És a varázslatban úgy érzem, hogy mérhetetlenül szerelmes vagyok bele. (Ez nem történhet meg, ha nem kapcsolom ki a fejemben a leszbikus és általában a homoszexuális kapcsolattal szembeni ítéletemet.) Egyszerűen ott vagyok, és a szerelem érzése szétárad bennem. Teljességében, nőiségében szeretem és csodálom, és eggyé válok a lényével. Amikor felébredek a varázslatból, egy nőt látok magam előtt, aki még mindig szépséges és csodálatos…de ennyi. Ő és én – elkülönült személyiségek vagyunk immár. És amikor újra a racionális világomban vagyok, nem is tudok vele mit kezdeni. Meg nem is akarok. Az egyetlen, ami megmaradt számomra, az élmény maga és nem a személy. Ez itt most egy igaz történet volt. És velem történt ez. De nyugodjon le mindenki, nem voltam és nem vagyok leszbikus! És azt hiszem, nem is leszek. (Remélem, nem gond.)

Szóval, a szerelem... Varázslat történik közöttünk – velünk, és szeretjük egymást. De ez nem egy érzelem, hanem egy tudatállapot. Illuzórikus mivoltát – azt hiszem – nem is kell ecsetelnem. Amikor ott marad a személy, és nem tudok vele mit kezdeni az életben, az egy nagy fenékre ülés. Ha ekkor megindul egy belső harc, hogy mégis csak kezdeni kellene a személlyel valamit – na akkor kezdem elásni a hétköznapi boldogságunkat a kert végében.

Hányszor van az úgy, hogy a személyből semmi nem lesz a miénk, csak a tudatállapot, amit közösen éltünk meg? Hányszor kell(ene) elengedni a személyt, meghagyni az elkülönülést a maga természetes formájában? És nem erőszakolni, akarni, nyúzni, hogy a magunk számára szerethetővé tegyük? Ami már sosem lesz vele az a fennkölt tudatállapot, csak egy nyűglődés az ő, a személy megtartására.

Pszichedelikában, a szerelemben az egység élménye természetes állapot. Tehát ez is az emberi tudat kollektív állományához tartozó elem. Azt hiszem, hálásnak kell lennünk, hogy néha megérinthetjük ezt az állapotot, s hogy az megérint bennünket. A tapasztalás mindörökre a miénk! A másik személy pedig csak akkor, ha kölcsönösen minden nap teszünk egymásért valamit. Ha van rá belső lehetőségünk, neked és nekem.

Az egység élménye a másik felemmel nem belső lehetőség kérdése, hanem kollektív örökség. Ami az együtt éléshez kell, az a belső lehetőségek állandó cseréje egymás között. Éljük át a varázslatot minél többször, és éljünk a hétköznapokban lehetőségeink szerint. (Nem mondtam, hogy mindig mással!)

A varázslat és a gyermek

A Szent Családról szóló történetemben savanyú volt nekem a szőlő, hogy az egység élményt férjem és közöttem sosem tudtam igazán megélni. Viszont le tudtam venni a közös emlékezetből ezt a tudatállapotot. Azonban az a tény, hogy a gyermekkoromban úgy alakult, hogy felnőtt koromban a szüleim házasságát sosem tudtam megérteni, döntésüket egymás mellett elfogadni és legitimnek tartani, egyszersmind belső lehetőségemmé (illetve lehetetlenségemmé vált). Így nem tudtam párjaimmal létrehozni azt a kölcsönösséget, mely a kapcsolatot az égbe emelte volna.

Van, akinél a gyermek a kapcsolat oka, van, akinél a célja, és van, ahol a gyermek a kapcsolat gyümölcse. Az ősemlékezetből ez utóbbit éltem meg, aztán az életben a gyermek a kapcsolataim célja lett. Már a kora gyermekkori álmomban is. Mint ahogyan ezt leírtam.  Még nem tudom, mit lehet itt tenni, hogyan gyógyítsam meg a sebeimet és hogyan gyógyítsam meg a gyermekeim sebeit. Vagy: lehet, hogy az már az ő feladatuk? Nem tudom. Talán később kiderül.

Végül általában azt gondolom, hogy profán világ működését, a benne elfoglalt helyemet a profán világban kell megtalálnom. Itt kell először önmagamra találnom, majd azon elemekre, melyek önmagamon túli létezők, túlmutatnak rajtam, és kölcsönhatásban vagyunk egymással. Egy varázslat után mindig a hétköznapokban történik meg a felismerés a gondolat ereje által. De amíg hat a varázslat, nem szabad gondolkozni.

Azt hiszem, ennyi most elegendő belőlem. :)