Széthasítva

Előző életemben én Te voltam…vagy Ő. Egy másik időben, amely ugyanaz volt, mint ma, hiszen mostnak hívták, ahogyan a jelen való pillanatot is. Amikor Te voltam, vagy Ő, találkoztam valakivel, akkor én voltam, aki találkozott – Veled, vagy Vele. Akkor is, mint ma is, szerettük és gyötörtük egymást jóban és rosszban, és úgy váltunk meg egymástól, hogy el sem köszöntünk. Amit nem zártunk be akkor, huzatot vet most, s ki érti, hogy miért is olyan nehéz a jelen való pillanat? Amikor Te voltam, semmiben sem különbözik attól, ami most van, amikor én vagyok, aki azt mondja, hogy én vagyok. És mindenki más, akit megszólítok, csak Te lehet, vagy Ő. Mert állandóan szét akarjuk hasítani, azt, ami öröktől fogva egy. Széthasítanánk az idő semmijét múltra, mostra és jövőre; a létezés megnyilvánulásait arra, ami mind én vagyok, és ehhez képest vannak a mások. A teret ittre és ottra. Ezekben a széthasogatásokban kell boldogulnunk magunkkal-egymással. Le nem zárva a tegnapot, és meg nem álmodva a holnapot.