Tada ima (Itt és most)
Tada ima (Itt és most)
Dob-dob-dob-Tada ima-dobodo-dob-dob-dob -Tada ima - dobodo-dob-dob-dob -Tada ima dobodo-dob-dob.
Dib-dib-dib -Tada ima - dibidib-dib-dibi-dib-dib-dibidi -Tada ima - dob-dob-dob-dobodo -Tada ima -dob-dob. Csing. Levegőt beszív és benntart és kifúj…
Hát az a helyzet, hogy így nem fog sikerülni visszaadni Jersi barátunk dobbal kísért meditációs óráját. Nem is meglepő ez, hiszen a dob és minden egyéb más hangszer eszköz csupán, hogy benső világunk elcsituljon, s felszínre kerülhessen valami mélyen eltemetett történés, érzelem, állapot. Igen, eltemetett, mert mi temettük el, méghozzá élve. Hogy aztán mindezek, mint az elátkozott fáraó szarkofágja mélyéről, visszajárjanak kísérteni és megkeseríteni jelenvaló mindennapjainkat – perceinket. Mindenkinek a lelkében vannak élő halottak. Halottak, mert el akarjuk felejteni őket (néha sikerül is), és élők, mert igazából nem történt meg az elgyászolásuk, így meghalni sem tudnak. Amikor feldobbannak a dobok hangjai, megváltozik körülöttünk a mező: halott lesz a valóság, amit élőnek hiszünk, gondolunk és tudunk, és élővé válik, mindaz, amit eltemettünk, mert el akartuk felejteni, eltemettük, anélkül, hogy elgyászoltuk volna. Most pedig élni kezd. Nehéz lesz a szobácska levegője, megtelik hihetetlen mértékű feszültséggel. Felgyorsul a légzésem, a szívverésem, már úgy fújtatok, mintha ideáig szaladtam volna Csobánkáról. Könnyek törnek fel a szememből. Nincs neve. Nem azonosítható. De jönnie kell, engedni kell! Nincs megfejtés, nincs magyarázat az elmécske számára, mely ezekben a pillanatokban mákszem méretűre zsugorodik. A szemem csukva, mert nem kell látni. Ez a pillanat valósága, az egyetlen örökkévaló létező. Tada ima. (Itt és most). Ide gyűlik, minden gyengeség, mely a múlt történéseihez kötődik – mindahhoz, amit nem tudtunk elgyászolni, a helyére tenni, vagy örömben megélni, pedig a lehetőség akkor is ott volt, csak nem nyilvánult meg a számunkra. Itt tornyosul minden sejtelmes félelem, melyet az ismeretlen és még meg sem történt jövőbe vetít a „mindig-jól-akarok-járni” elménk. Az életben, amit valóságunkként ismerünk, arról szól, hogy állandóan inkarnáljuk magunkat a múltba és a jövőbe, és ennek hiábavalósága most megjelenik a csukott szemek mögötti vetítő vásznon. Hát lehet nem sírni?
Dob-dob-dob-dobodo-dob-dob-dob dobodo-dob-dob-dob-dobodo-dob-dob.
Dib-dib-dib-dibidib-dib-dibi-dib-dib-dibidi-dob-dob-dob-dobodo-dob-dob Tada ima - Csing.
A család szívdobbanása
A tegnapi dobos meditációs ülésen, mint ahogyan lenni szokott, megtartottuk egy házaspár szív-csakra meditációját. A férj áll elől, ő tartja a dobokat kezében. Felesége mögé áll, és átöleli. Jersi mester ráhangolódik a pár rendszerére, aztán kezdődik a szer-tartás. Jersi mesterünk pedig kidobolja a kapcsolat mélységeit. A dobok üteme, mint megannyi kód, zúgva száguld bele a Világmindenségbe, hogy soha el ne vesszen a szándék, abban a pillanatban, amikor két ember igent mondott egymásra és gyermekeikre. Ebben a pillanatban újra köttetnek a kimondott és ki nem mondott fogadalmak, és felbontatnak, melyek nem voltak igazak. Mindezeket majd az ember végzi el – kérem, ne tessék semmi estre túlmisztifikálni a történéseket, mert akkor bizony úgy járunk, mintha a dobos meditáció lényegét így akarnánk visszaadni:
Dob-dob-dob-dobodo-dob-dob-dob dobodo-dob-dob-dob-dobodo-dob-dob.
Dib-dib-dib-dibidib-dib-dibi-dib-dib-dibidi-dob-dob-dob-dobodo-dob-dob. Csing.
Az emberi élet rendszere
Vannak, aki előttünk járnak az úton, ők az öregek. Vannak, akik utánunk jönnek az úton, ők a fiatalok. Az életrendszer-meditáció nekünk szólt, akik ülve maradtunk. Akik előtt még járnak az öregek de már követik őket a fiatalok. Mi vagyunk az életrendszer közepén. (Gyakran a rendszer tartópillére éppen mégis egy öreg vagy egy fiatal.) Jersi most a csoport Mamájának kezébe adta a dobokat, és a Mama mögé felsorakoztak a gyermekek, aki ezen az alkalmon nagy számban képviseltették magunkat. Megemlékeztünk arról, ha szüleink nem úgy szerettek bennünket, ahogyan mi azt elvártuk volna, de megelégszünk azzal, amit kaptunk, és ahogyan szeretni tudtak; és hogy szülőként nem tudunk mindig úgy szeretni, ahogyan az legszebb álmainkban él. Aztán hosszú percekig csak a dobok szóltak. Mama derekasan tartotta a dobokat a kezében (pedig higgyétek el, ez nem könnyű mutatvány), és mögötte az ármádia gyermek, egymásba kapaszkodva. E történés megható pillanatokat ajándékozott nekünk.
Már nem akarom hangutánzó szavakkal illusztrálni ezt az együttlétet. Minden egyéb szó, amit itt leírtam, szintén csak olyan, mint egy csodálatos zeneműről készített sercegő felvétel. Kis csoportunk alkalmi közössége egységgé formálódott erre a másfél órácskára, mely idő valójában csak egy pillanatnak tűnt. Amikor az ülés végén körbeadtuk a „Beszélő Botot”, hogy kézben tartva mindenki kifejezhesse jelenvaló állapotát, érzéseit, az én kicsi fiam megköszönte, hogy itt lehet. És én is megköszönöm, hogy módomban állt újra eljönni a Varázskuckóba, hogy elhozhattam gyermekeimet világot és másik valóságot is látni, és jelen lenni Jersi mester csodálatos dobos hangmeditációján. Mert tényleg csodálatos! Mi, így együtt tesszük azzá!
Nézd meg parányi, rögtönzött videó felvételünket, még többet érezhetsz meg ebből a varázslatból!
(Link majd következik, ha lesz. :) , addig izguljatok egy sort :) )
És ha Te is eljönnél legközelebb, akkor írd be a naptáradba:
Dobos meditáció Jersi mesterrel!
2014. december 13. 11.00 óra
Varázskuckó
Budapest XI. ker. Bukarest u. 3.