Sámán dobot készítek

2015.03.24 21:24

A sok komolyság után szeretnék ma szólni sámán dob készítő karrieremről.

Sok évvel ezelőtt, úgy 2008 táján, egyik Karácsonyra hangszereket vásároltam a gyerekeimnek ajándékul. A hangszerek között volt egy sámán dobnak csúfolt tárgy is. Abszolút hozzá-nem-értésemről adtam tanúbizonyságot, amikor hajlandó voltam érte potom 14.000,-Ft-ot kifizetni. Nekünk azonban akkor teljesen mindegy volt, hogy megfelel-e a sámán  dob kritériumainak ez a dob, vagy sem. Sokat zenélgettünk itthon. Illetve, főképp csörömpöltünk, Teliholdkor szellemet idéztünk, fa parazsa felett edzettük bőrét. Sok szép emlék fűződik hozzá, annak ellenére, hogy nagyon kezdetleges kivitelű volt. Varázsolás-technikai szempontból azonban teljesen bevált. Megtöltöttük szívünkkel-lelkünkkel, s talán azért működött.

Aztán vége lett a dobolós-csörömpölős korszaknak. A zeneszerszámok bekerültek egy nagy zsákba, s évekig méltatlanul raboskodtak a padlás egy elfelejtett zugában. A csörgődob kávájának legfelső rétege a nedves levegőtől elengedett, a táltos dob dob bőre megfáradt a gondozatlanságban.

Mígnem…egy  napon….

Tavaly, valamikor az ősszel összehozott a sors egy régi barátnőmmel, Sütő Annamária Babival. S, hogy találkozhassunk rengeteg elfoglaltságunk mellett, elmentem egy programra szombaton a Varázskuckóba. Az akkori szombati program egy közös találkozó volt, ahol az úton és élen járó spiritiszták tartottak nyílt napot. Mivel nem sokkal az előtt az a hülye ötletem támadt, hogy visszatérek a spiritualitás piacára, ebből a másik okból is jó lépésnek tűnt, hogy ott legyek. Összeültünk, beszélgettünk és aztán, egy idő múlva megérkezett Jersy, akinek nevét először nem értettem, amikor távollétében említették, és azt hittem, hogy Erzsi. Nos, vártam Erzsit, és helyette betoppant egy jó magas, tagbaszakadt férfi és az ő asszonya. Aztán helyre állt a rend a fejemben, megtudtam, hogy Jersabek Tibor az ő becsületes neve, párjáé Tünde, és a Jersabek névből ered a Jersy név. Hatalmas sámándobokkal érkeztek, és pompás napot töltöttünk együtt. Jersy a dobok mestere.

Szóval, mondom: én is ott voltam az én kis szegény, elárvult dobommal. Azóta számos, felemelő dobos programon vettünk részt; először csak én és a dobom, aztán a gyerekeim is jöttek, szépen sorban. Minden részvevő szép, nagy dobokkal érkezett, melyek mélyen búgtak, mint a fenséges harangok a templom tornyában. Csak az én szegény dobom szólt úgy, mint egy kartondoboz, ha a nedvességtől lehangolódott – és nagyon gyorsan lehangolódott mindig. És olyakor nekem is egy kicsit rossz lett a kedvem. Egyre inkább ért bennem az elhatározás, hogy jobb dobot szeretnék. Tordánál készíthetnék akár magam is új dobot, de erre a parádéra most nem tudtam kiszakítani a költségvetésből. Ellenben a fránya kezem viszketett, hogy tenni akar. Ezért az a merész ötletem támadt, hogy ha már nem is lesz mostanában új dobom, legalább felújítom a régit. És most jön a sztori.

Egy holdas estén, vakaródzva a fenenagy unalomtól, elővettem hervadozó dobomat és lefejtettem róla a bőrt. Valami ordenáré nylon zsinórral, roppant igénytelenül volt ráfeszítve a kávára, nem is csoda, hogy rogyadozott. A fogantyúja egy seprűnyél-szerű fadarab volt, melyet a két végén csavarral rögzítettek a kávához. Ezt a seprűnyél darabot is lesegítettem róla. Maradt a csupasz káva, és egy darab bőr, mely oly kemény volt, hogy megállt egyedül is a sarokban. Próbáltam keresgélni a neten, hogyan lehetne felújítani a bőrt. Lanolint találtam ápolószerként. De az nem volt itthon. Viszont mindig van itthon birkafaggyú. Ugyanis abból főzöm a bőrápoló szappant. Nosza, előkaptam egy darabot (ez már ki van főzve zsiradéknak), és bemaszatoltam vele a bőrt. Szemmel láthatóan örült neki a hajdan jobb sorsot remélt birkatakaró, de a merevségéből nem engedett egy jottányit sem. Ekkor lavórba kényszerítettem, és nem tudom, milyen meggondolásból, de jó forró vízzel meglocsoltam. A bőr ezt a baromságomat roppantul nehezményezte és olyan puklikat produkált, amit aztán soha többet nem tudtam kiegyenesíteni. Szomorúan nézegettem azt a darab birkabőrt, és nagyon pipa voltam magamra. Bánatomban felengedtem hideg vízzel, és letettem a teraszon lubickolni. A bőr reggelre egészen puha lett, de a leforrázott helyen a puklik és ráncok sajnos ott maradtak. Na tessék, most aztán két szék között a pad alá estem! Itt állok a csupasz kávával, a bőr romokban hever, mi lesz így a gyakorlással? Mert a meditációs alkalmak mellé egy új program is elindult Jersy mester vezetésével: amatőr sámándobos zenekari próbákat tartunk havonta egyszer. Ritmusgyakorlatokat végzünk, s nem ártana itthon is tamtamozni valamennyit. Kínomban az az ötletem támadt, hogy a csörgődobot is átalakítom. Igaz, ennek egészen kicsi a kávája, de nem baj, a még használható bőrt, majd erre fogom feszíteni. Így hozzáláttam a csörgők eltávolításához és a káva megragasztásához. (Még szerencse, hogy mindig van itthon pillanatszorító.)

Közben szemléltem a nagyobb kávát. Majd kerítek rá valahonnan másik bőrt, addig meg fel kellene javítani. Kell bele mindenekelőtt egy új fogantyú, méghozzá csúzli formájú. Nosza, kimentem a mezőre a kutyámmal, ki, egészen a rekettyésig, ahol egészen biztosan szembe jön majd a megfelelő ág. Találtam is egyet, jó szárazat, majd megindultam vele hazafelé. Nézek hátra: hol a kutyám? Bella jól lemaradt tőlem, de loholt felém, szájában valami nagy bot-féle. (Még fagyűjtögetős korszakomban tanulta meg, hogy a mezőről vétek hazajönni valami tüzelhető ág nélkül. Néha akkora szálfákkal a szájában rohan, hogy nem is értem, hogy bírja el. A leghosszabb darab eddig több, mint 150 cm volt, s jó karom vastagságú.) Szóval, amikor közel ért, látom ám, hogy éppen egy „Y” alakú fát hoz. Jót nevettem. Hiába, a kutyaösztön! A fadarab azonban nem volt alkalmas darab, részben azért, mert túl robosztus volt, részben azért, mert nagyon megviselte az idő, talán meg is égették valamikor…mindegy, tüzelni jó lesz. De az az ága-boga sem bizonyult a megfelelő darabnak, amit én vonszoltam haza, így feldaraboltam azt is, éppen most pattog a kályhában. Viszont itt a kertben, megtaláltam a pont nekem való faágat egy nemrégiben kivágott, fiatal cseresznye ág formájába bújva. Mindjárt le is szabtam az ipszilont belőle, kérgét lehántottam. Találtam itthon barna ruhafestéket, azt feloldottam vízben, s azzal bemaszatoltam a fogantyút is, meg – némi csiszolás után -, az árván maradt kávát is. Rettenetes színük lett, amikor kiszáradt a festék, így a kávát újra csiszoltam. Aztán mindig van itthon (mint tudjuk), méhviasz-alapú olaj, azzal is bekentem rendesen. Így már egész tűrhető lett az alapszín.

Eltelt újabb két nap. Ez alatt a púposra forrázott bőr a lavórban lubickolt, immár teljesen megadva magát a víz elem lágy simogatásának. A faggyú szaga magához vonzotta az első, korai rovarokat, melyek ifjú életükkel fizettek a pompás illatokért. Kihorgásztam a bőrt a tetemek közül, egy nagy rongyra terítettem, megtörölgettem, és akkor láttam, hogy arra a másik, kis kávára nem lehet se felszegelni, se rátűzni a géppel. Mert annyira vékony az a káva, és akkora benne a feszkó, hogy tuti menten szét fog repedni az első szög beverésekor. Más megoldást kellett találnom. Ezért a bőröcske ment vissza a vízbe, hiszen sütött a Nap hétágra és fújt a szél, s ha kiszárad, megint formázhatatlanná válik –ezt már tudtam jól. Képeket vadásztam a neten, hogy lássam, milyen lehetőségek vannak még. Arra jutottam, hogy fűznöm kell. De bőrcsíkom az meg nem volt. Mászkáltam össze-vissza a házban, hol találhatnék megfelelő helyettesítő zsinórt vagy spárgát, és találtam is egy kimustrált bambusz reluxát, melyen rengeteg pamut zsinór fityegett. Nosza, neki a késsel! Lefejtettem róla jó három méternyi zsinórt, azzal uccu, vissza a lavórhoz! Bőr kiterít, letörölget…kezdhettem elölről az egész műveletet. Körberajzoltam, méricskéltem, aztán kivágtam a kör alakot. Egy nagy kárpitos tűbe fűztem a zsinórt – melyet előzőleg kimostam, és megszárítottam - , és a kör szélén neki álltam böködni a bőrt. Lusta öltésekkel, felülről-alulról. Már az ötödik öltésnél megbántam, hogy egyáltalán a világra jöttem. Ujjaim zsibbadni kezdtek, minden bökés egy valóságos kínszenvedés volt. Milyen az ember? Dolgomat csak nehezítettem azzal, hogy mindig azt néztem, mikor érek már körbe? Mivel azonban nagyon égetett a vágy, hogy a technikát a gyakorlatban is kipróbáljam, végig küzdöttem magam a kör kerületén. Iparkodni is kellett, mert a bőr kezdett rohamosan száradni. Ezért a művelet végén visszatettem a fürdőbe, s megmasszíroztam sajgó ujjaimat. Aztán újra ki a rongyra, törölgetés…és következett a cselekmény érdemi része. A kis kávát a kör közepére tettem és kezdtem a zsinór mentén összehúzni a bőrt. Húztam itt, húztam ott, végül megadta magát és felvette a káva alakját. A bőr szívósnak tűnt,  nagyon kevéssé volt rugalmas, ezért úgy döntöttem, hogy nem bogozom a zsinórt a bőrhöz, hanem kezdtem átlósan befűzni a másik oldalra. Így tettem mindkét zsinór-szállal. Nem tudtam, mit csinálok, nem tudtam, jó lesz-e így, csak lelkesen húzgáltam a szálakat, végül elfogyott a zsinór és úgy tűnt, el is készültem az új kicsi dobbal. A bőr egy este alatt kiszáradt, megfeszült, s lett egy érces hangú kicsiny dobom, melyet még mindig nem neveznék sámán dobnak, inkább boszi-kolomp, de kétség kívül képvisel engem, és ami a legfontosabb: hozzám tartozik.

Lelkem szabadságát akkor szereztem vissza, amikor lemondtam a tökéletesség hajszolásáról. Az „elegendően jó” elve hozzásegített már számtalan örömhöz, a szabad alkotás öröméhez, mely során egyfajta határtalanságot élhettem át. Nem volt ez most sem másképpen! Bár kicsiny dobom kellemetlenül érces hangú, és köze nincs a lágyan búgó-rezgő dobokhoz, mégiscsak dob lett! Lehet rajta gyakorolni a papa-mamát és az összes többi ritmusgyakorlatot. Kicsiny dob nagy örömöt okozott! Ismét közel kerültem a természethez, a fához, mely nem csak eleven pompájában emlékezteti az embert az élet körforgására, hanem holtában is életet sugároz. Fegyelemre tanít: nem lehet vele akármit csinálni! Ahogyan a bőrrel sem. A cserzetlen bőr kemény, mint a tapló, de a víz meglágyítja. A forró vizes bőrkúrálásáról örökre lemondtam. Most ott a kihívás, hogyan fogok dobot varázsolni a csupaszon maradt kávára. Közben új fűzési technikát lestem el. Mert mindig akad egy sámándob, amerre dolgozom. Csak úgy jönnek szembe a szebbnél szebb sámános dobok! Ez lenne a vonzás törvénye – ha nem tudtam volna. Megváltozott szemmel nézegetem a mező szélén legelésző kecskéket és birkákat. Ha jobban szemügyre veszem, ugyancsak mindegyiknek erőst dobformája van. Már beoktrojáltam az ipszilon fogantyút az üres kávába. Ez is szép munka lett. A képen ez még nem látszik, ott csak úgy beillesztettem a fogót a helyére. Fatiplikkel, fúrással, kopácsolással. Egy darab szeg nincs benne! Úgy okoskodtam, hogy ha a nyers fogantyú majd a száradás során el kezd zsugorodni, a tipli majd áthidalja a keletkező rést. De, hogy igazam van-e, az majd csak néhány hét-hónap után derül ki.

Ez volt tehát első, saját készítésű dobom története. Bizonyosan lesz folytatás.

 

Helyreigazítás

Kaptam egy kis útmutatót Brigi barátnémtól, hogy mi fán is terem a sámán dob, ami nem táltos dob, mert a táltosok alapvetően nem dobokkal dolgoztak, az ő jelképük inkább a bot. Ezért ki is javítottam a fejlécben a címet. Köszönöm, Brigi! Tényleg határtalan a zöldfülüségem, de a szándék az megvan. :)

 

Képgaléria: Táltos dobot készítek


Készíts ingyenes honlapot Webnode