Tantraország határán

Borongós augusztusi délután – végre. Bár úgy tűnik, nekem mindegy, hogy milyen idő van kint, bármikor tudok aludni nagyokat. Mindig rá kell vennem magam valamilyen elfoglaltsággal, hogy távol maradjak az ágytól. Ma az írásé lesz ez a délután. Mert megígértem, hogy emlékezni fogok, mit tapasztaltam a Tantra Randi nevű rendezvényeken Solymári György vezetése alatt.

Egy csoporttársam hívott meg, menjünk együtt Tantra Randira. Egyedül voltunk, pár nélkül, ő is, én is. Nem tudtam hova megyek, mire megyek, de bennem van egy ilyen féktelen bizalom – amikor éppen nem gyanakszom – és minden kérdés nélkül elfogadtam a meghívását.

Huszonnégy ember volt jelen, tizenkét nő és tizenkét férfi. Gyuri mellett még két segítő is elvegyült a csoportban – vagy több -, de én kettőre emlékszem. Az egész teret áthatotta a kiegyenlítettség érzése – már a kezdetektől. Az ember párja nélkül gyakran úgy érzi, hogy több az eszkimó, és kevesebb a fóka, de ez az érzés megszűnt odabent. (Meg egyébként sem igaz mostanában.)

Alkalmi párokat alkottunk, s úgy végeztük a gyakorlatokat egymás után. Mindig közelebb kerültünk egymáshoz – a nő és a férfi – nem én, és mindig egy másik férfi. A meditatív állapotban egy nő lettem, egy a sok közül, és mindenekkel egy. Ha megcsonkított érzékekkel állsz ott a másik előtt, és egy női lény vagy, vagy csak egy lény, és semmi több címke…, el kezded érezni a másik lényét. Nem egy férfit, hanem egy férfi lényt, vagy tisztán a lényt, túllibbenve a polaritás karámjának falán. Világosan emlékszem, ezeket érzékeltem. És sok mindent tudtam arról, aki velem szemben állt, még ha nem is tudtam róla semmit a történetek és a vizuális érzékelés szintjén. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz – mi lények – az érzékelés szintjén, és alkalmanként hirtelen egyre messzebb az egységtől. Innen is tudtam már, hogy jócskán messze vagyok önmagam és mások feltétel nélküli elfogadásától. Volt, akihez szívesen közelebb kerültem volna, és volt, aki zsigerből taszított, s még azt sem engedtem volna meg neki, hogy bottal hozzám érjen. Ilyenkor a lénységes állapotból gyorsan huppantam vissza a karámba, és kezdhettem elölről a kepeckedést.

Meghatározó egység-élmény volt az egész csoporttal együtt ringatózni egy mantra ütemére. Úgy hullámzottunk, mint a tenger. Ez egy másik gyakorlat volt. Ebben aztán végképp nem volt szempont a nemi identitás. Csak hullámzott a tömeg, megtartva egymást, kiegészítve egymást…sosem feledem!

Mint tudjuk, az intimitás nem ott kezdődik, hogy egymás gatyájában, vagy szoknyája alatt kotorászunk. Éppen ezért felhívták a figyelmünket, hogy tartsuk magunkat kontroll alatt. Megtanulva egy életre, hogy a másik ember nem a prédád, és nem tehetsz vele azt, amit csak akarsz. Finomabb közelítéseket is el lehetett hárítani, lehetett nemet mondani egy nem vágyott gyakorlatra. Én igyekeztem a nemet mondást elkerülni, hogy minden gyakorlatot végig élhessek – még akkor is, ha nem tetszett az előttem álló burája, szaga, és mindaz az energia, ami belőle sugárzott felém. Egyúttal, úgy érzem, mégis akkor tanultam meg súllyal bíró nemet mondani. Mert azzal addig elég sok gondom volt, melyből számos útvesztő és csapda származott számomra az életem számos területén. Tehát ott nem mondtam nemet, a kinti világban egyre többször – nyomatékkal.

Egyúttal alázatra is tanított engem. Ami nem alárendelést jelent, hanem egyfajta tiszteletet az emberi létezés megannyi megnyilvánulása előtt.

Bár a rendezvény nevében ott volt a „randi” szó, nem akartam én itt igazán randizni, minden áron felszedni valakit. Hamar megéreztem, hogy itt valami másról van szó, és mondhatnám úgy is, hogy valami mélyebbről, valami többről. Az emberi tudat egy másik szegmenséről, mely tudatban a lelkek találkoznak – címek, skatulyák, ítéletek nélkül.

Találkozás és elengedés. Hát igen. Az egész program úgy volt felépítve, ahogyan a test lélekzik. Belélekzem, benntartom, kiengedem, elengedem. Szünet. És ismét: belélekzem, benntartom, kiengedem, elengedem. Szünet. (A lélekzet szót szándékosan írtam így, kedves nyelvész kollégák).

Itt annyit szeretnék hozzátenni, hogy szangvinikusságom ellenére nagyon is szemlélődő alkat vagyok, s már régen megfigyeltem, hogy egy „egészséges” kapcsolat hogyan lélekzik. A szerelemben közel kerülünk egymáshoz, eggyé olvadunk, aztán eltávolodunk egymástól: fizikailag (megy ki mindenki a dolgára), akár lélekben is (egyszer csak valami nagyon el kezd érdekelni, és azzal foglalkozom többet, mint a kapcsolatommal). Majd ebből a kilégzésből visszatérünk egymáshoz, a közös ágyunkba térünk, ott elnyugszunk. Érintjük egymást, öleljük egymást…és reggel elválunk. Az elrontott kapcsolatnak tehát – merem kimondani – súlyos tüdőbetegsége van: nem tud rendesen lélegezni. Megfojtják egymást, vagy semmibe veszik, végül elválnak egymástól, ahogyan a halálban elválik az élet esszenciája a testtől. De nem csak egymástól válnak el, hanem a szerelem honából is száműzik magukat. Vagy tanulnak belőle, vagy ugyanazon az ajtón mennek mégis vissza abba, mint először.

Tehát visszatérve a tantra foglalkozásra, nagyon szerettem, hogy az egész hullámzott és lélekzett. Tizenkétszer közel kerültünk egymáshoz és ugyanannyiszor el is váltunk. És felszabadító volt, hogy mindezt maradékok nélkül. Nem volt kiegyenlítetlen számla, be nem hajtott követelés. Pontosan annyira tartoztunk egymáshoz, mint amennyire nem. Ez a tapasztalás később nagymértékben hozzásegített ahhoz, hogy ne egy „birtokviszonyon” alapuló párkapcsolatot válasszak.

Te, Drága Társam! Nem vagy a tulajdonom. Nem birtokolhatom a lényedet, nem uralkodhatom a gondolataid felett, nem irányíthatom a vágyaidat, nem befolyásolhatom közvetlen akarattal a hiedelmeidet. Minden közös percünk alakít rajtad és rajtam. Már nem vagyok az, aki tegnap voltam. Minden perc ajándék, melyet együtt töltünk, egymásra figyelve, respektálva egymás határait és egyszersmind tűrőképességét. Minden pillanatot felértékel, hogy egy napon el fogjuk egymást veszíteni. Minden pillanatban úgy vagy jó a számomra, ahogyan most és itt vagy. Messze kerülöm azon téves hiedelem csapdáját, hogy valaki más lény lehet nálad jobb. Mert, ha jobb is abban, lehet, hogy amabban meg rosszabb. S egy egész életet fel lehet áldozni a méricskélés oltárán. Ahol egyébként pedig minden és mindig egyensúlyban van.

Hmmm. Ez itt egy mantra volt. Vagy ima. Kinek, mi tetszik, s fogadható jobban. Ez mindegy.

A Tantrával való ismerkedés kétség kívül közelebb vitt ahhoz az állapothoz, hogy elfogadjak egy új társat. Amely döntést – két válás után – valljuk be, egyébként nem túl egyszerű meghozni. A csalódottság érzése az egy-kettő-sok kulcslyuk paradigmájába taszítja az embert. S bizony észrevettem, hogy kezdtem széthasogatni a férfiakat. Alapvetően két részegységre: fejre és farokra. Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy még egyszer az életben összetoljam a bútort valakivel. Pedig kevéske tudással is pontosan érzékeltem, hogy a Tantra világa ott kezdődik, hogy „bezárom” magam mögött az ajtókat – vagyis magunk mögött. Egyedül maradunk a lakatlan szigeten, és kezdeni kell egymással valamit. Ez a „ma nálad hálunk, holnap nálam” nem vezet el a határainkhoz. Pedig ott, és csakis ott van lehetőség „feljebb” lépni egy szintet a tudatban.

Szilárdan hiszem, és vallom, hogy a tizenkétszeres párcserés gyakorlatsornak nem az volt a mondanivalója, hogy „bárkivel, bármikor”.

Megengedtek még egy kis kitekintőt, ugye? A válások növekvő számáról. Bizonyára más is leírta már, s én most a saját gondolataimmal teszem ezt: a „kapcsolat” nem a szerelemmel, nem a házassággal, nem a boldogsággal kezdődik igazán, hanem a határok elérésével. Az a pár, aki kapcsolatában sosem érintette a határokat, s nem érezte egyszer is úgy: „nem megy vele tovább”, vagy érezte, de sosem halt bele ebbe az érzésbe, sosem volt igazán szomorú és sosem gyászolta meg a boldogságuk halálát, sőt, még inkább: együtt nem tették ezt meg, aligha lesz elkötelezett társ a következő kapcsolatában – akár Tantra, akár nem. És úgy érzem, hogy a Tantra világa sem nyílhat meg annak, aki nem halt meg lélekben az alacsony rezgésű tudatszintje számára. A betegeskedő kapcsolatban gyakran az egyik meghal, a másik erre képtelen. S a feltámadott, ki egy másik tudatszinten újra él, nem élhet többé együtt azzal, aki ott maradt a régiben, tehát az új számára még halott. Szabály-szerep szinten legalább így néz ki a játék.

Olvasok itt a csoportban sok értékes bejegyzést, mely ismeretet ad nekem az információk szintjén például a kontinens együttlétről. Még nem tapasztaltam. Nem tudom, meddig jutok el benne a tapasztalás szintjén. Azt tudom, hogy nekünk olyan kapcsolatunk van most, ahol nem tartjuk kötelező műveletnek a szexuális aktust. Az intimitás viszont mélyebb lett, s olyannak ismerjük ebben a kapcsolódásban magunkat, mint annak előtte sohasem. Mindezek mellett megtisztelem előző kapcsolataim szentélyét, ami azt is jelenti egyúttal, hogy értékesnek tartom, bárhogyan is történt, bárhogyan is végződött. Mint a régi útburkolatban egy-egy darab macskakövet. Úgy látom, az utamból egy macskakő sem hiányzik. Ami nékem ki volt szabva, azt a ruhát felvettem, annyi szent!

Az összefüggés a Tantra-béli élményeimmel, és mostani, kiegyenlített állapotommal, nyilvánvaló, és nonverbális. A szavak szintjén ugyanis sosem kötöttünk egyezséget arról, hogy így és úgy fogjuk alakítani. Hanem csak jött.

Köszönöm megtisztelő figyelmeteket és várom a további értékes információkat!

Áldás <3

Ide lopiztam egy képet a csoportból, mely a kedvencem lett hirtelen. A csoport neve az Fb-n Tantra beszélgetések - ha érdekel a téma.