Temettünk

Kérdezem én: hát lehet ép ésszel elviselni, hogy az ember születik, él, és aztán meghal? Hogy egy napon nincsen többet? Magával viszi az emlékeit – talán -. De semmi egyebet. És itt hagy mindent. Nincs utánfutó a koporsóhoz, de még csak egy zseb sem, sőt, még koporsó sincs. Nincs síremlék, csak egy hely, ahol hamvai szétszórtatnak. Csak egyetlen hozzátartozó, és néhány szomszéd, akik ismerték őt, de sosem látogatták. Már nem szerette a népeket, a felhajtást. Igen. Miatta. Olyan üressé, egyhangúvá váltak a nappalok. Az újsággal kezdődött minden reggel – délben. A kis pohárka már oda volt készítve. Mellette a kommersz bor. Töltött, ivott, és olvasott. Néha morgott, vagy kiabált. Így teltek a napok – már évek óta. Az élet minden színe szürkére változott, a lakásban vastag nikotin füst lebegett. Az újsággal kezdődött minden reggel-délben…a kis pohárral, cigarettával és az elmaradhatatlan újsággal. De már nem volt fontos, hogy mi van az újságban. Szürke volt minden lap és minden betű. Lassan távozott az ereje, aztán egyre gyorsabban. Tíz évről beszélünk könyörgöm!  A toalett a kanapétól egyre messzebb került valami megmagyarázhatatlan szürke varázslat okán. Csak a pohár és a cigaretta volt közel, mindig kéznél, no és az újság. Rövidek voltak a nappalok és hosszúak az éjszakák. Minden éjszaka másnap délig tartott. Tíz évig tartott. A bánat. Hogy nem volt többé az, aki volt. Az ember, aki gondolkodik, teremt, alkot. Aki fontos, aki számít, aki tudja. Mindez lassan a terjengő füst homályába veszett. Az újság maradt csak, a kicsiny pohár, mely naponta másfél liternyi bor átmeneti menedéke volt, mielőtt eltűnt a démonok kloákájában. A cigi, mely a legjobb barát, hiszen mindig kéznél van. Számítani lehet rá, nem csap be. Nem sír, nem panaszkodik, nem akarja, hogy egyen ebédet, vacsorát, hanem csak szolgál. Csendes sercegéssel minden időben. Társabb a társnál, barátabb a legjobb barátnál. És egy év alatt teste elfogyott. Ereje elfogyott. Élete elfogyott.

Most itt állunk, kevesen, és búcsút intünk. Isten veled! Neked már jó. A pap azt mondja, az örök boldogság fényeskedik neked. Béke van és jóság van. A kicsiny pohár itt maradt. A cigi itt maradt. És özvegyed lemondta a szürke újságot. Nem kell már. Neked Isten megbocsát, anélkül, hogy Te megbocsájtottál volna magadnak. Mit is? Hogy számodra nem volt tovább, amikor már nem voltál fontos, nem voltál az ember, aki gondolkozik, távlatokban gondolkozik, a jelenben alkot. Hogy idő előtt lemondtál az életedről, a párodról, az élet színeiről. Csak a kis pohár maradt, a cigi és az újság, melyet egész nap olvastál. Ó, azt hiszem, mákod volt. Egy olyan nő volt a társad 48 esztendeig, aki valóban szeretett Téged. Akkor is, azon túl is, amikor Te már régen nem szeretted saját magadat. Mert az élet összetörte egy agyi defekttel minden szerepedet, mellyel azonosnak érezted magad, melyek meghatároztak Téged. Mindez tíz éve történt. És aztán…egy napon nem volt tovább. Hiába várt a cigi pajtás, a kicsiny pohárkád…az újság, nem volt már, aki felemelje, meggyújtsa és kinyissa. A halál angyala eljött érted és megint Te jártál jól. Nyugodj békében!

Mi az élőkre figyelünk. Valami keveset megmentenénk abból, ami már majdnem elveszett teljesen. Ó, te nem is fogod már soha megtudni, milyen nehéz az élet nélküled! Még ha szürke is volt minden nap, már tíz esztendeje, vagy legfeljebb sárga dohányfüstös. Az ételed kihűlt, a borod elfogyott, és az utolsó csikket is kidobta feleséged, aki nagyon szeretett Téged! Őrá figyelünk. Hogyan mondjuk el neki, hogy az élet mégiscsak szép? Ő tudja csak igazán, hogy szép…szép volt. Minden nap, 48 éven keresztül. Veled.  Béke veled és velünk!