Természetes kiülés

Azt mondtam drága barátnémnak a minap, hogy én nem is értem, hogy emberek miért is választják az önsanyargatás útját? Miért ülnek ki barlangba, a sötét erdőkbe, sziklák tetejére, három napig étlen-szomjan?  De hiszen ezt meg tudom érteni, hiszen az önfegyelemből, tudatos lemondásból mindig új erő születik ahhoz, hogy az életünket élni tudjuk. Aki sosem ment el a végső határáig, semmit sem adott fel, ami számára nagy értékkel bír, de legalább is annak tűnik a szemében – és önszántából, nem pedig úgy, hogy egyszerűen hagyta kicsúszni a kezei közül…nos annak nehezebben körvonalazódik a kifutópálya.

Persze, nem ezért nem fogok mostanában kiülni, hanem azért mert félek attól, hogy félni fogok az erdőben. A barlangban még nappal is rám tör a frász, nemhogy éjszaka. Olyat tudok, hogy nem eszem három napig, de hogy ne is igyak, azt nehezen tudom elképzelni. Mindez csak játszi agytevékenység, hiszen képes vagyok egyébként két korty vízen ellenni egész nap. Ha nem figyelek, és elmélyülten dolgozom, valami nagyon elfoglal, nem eszem és nem iszom semmit. Két korty víz pedig nem fogja fedezni a napi szükségletemet.

Átgondolom, az életben hányszor kellett már elhagynom a komfort zónámat, hányszor jutottam el a határaimra és hányszor éreztem, hogy nincs tovább? És ezeket a történéseket hogyan könyveltem be a feljegyzésekbe? Mint drámákat vagy mint erőforrásokat?

Kiülök a barlangba, tudom, hogy kurvára fogok félni éjszaka, tudom, hogy hamarosan hallucinálni fogok…de azzal megyek oda: márpedig túl fogom élni, és bekódolom előre, hogy utána „több” leszek.

Az életben azonban vannak olyan kihívások, melyekre nem számít az ember.

Kizárom magam az eddigi életemből, itt maradok egzisztencia és címkék nélkül, hogy minden este teljesen egyedül vagyok itt kint a hegyen, a környéket télen haramiák fosztogatják, és nekem még egy kutyám sincs… félek…és akkor leülök és 18 órán keresztül, étlen, szomjan ülök az asztalnál, köröttem papír kupacok – elrontott Yantra szerkesztések – 18 órán keresztül egyetlen zene szól a hangszórókból…a Durga mantra…és nekem megszűnt a világ…és elkészült életem első Yantrája, melyet védelmi céllal alkottam. Felkerült az ágyam feletti polcra, és többet nem féltem. És valóban: soha, senki be nem tette a lábát hívatlanul a portámra. Szóval ezzel szemben ez egy dráma lett a fejemben. „Egyedül, egyedül, egyedül…magány, magány, magány, félelem, félelem, félelem” S gyönge volt az elhatározás: túlélem. Őszintén szólva, nem tudtam, hogy túlélem-e. Visszatekintek, és megállapítom: pedig túléltem.

Az erdőben kiülve, éjjel, nem tudod, milyen állat jön feléd…az életben benn ülve, nem tudod, hogy mit hoz a holnap, s csak addig vagy jól, amíg azt hiszed, hogy te irányítod a holnapot…

A „majd lesz valahogy” állapot a többi ember szemében kétségbeejtő, s magam is csinálhatok belőle drámát. De erőt is lehet belőle meríteni.  „Én úgy élek, hogy majd lesz valahogy – és ez rendben van. Ez megelégít engem.”  Erős vagyok, mert legyőztem saját démonaimat: az örökös aggódást a magam s mások jól-létéért. Az aggódást, hogy nem elég a pénzem, hogy soha nem elég, noha annyit dolgozom, mint egy barom. És akkor, ez után, a munka már nem iga.

Sokszor volt életemben, hogy éjszaka ültem a sarokban, reszketve, az idegi végkimerülés szélén. És nem volt itt velem senki. Teljesen egyedül voltam, mint kint az erdőn, vagy a sziklán. Gyakran hánytam, vagy hirtelen hasmenés tört rám. Ezek voltak a legnehezebb idők. Mindig az segített, hogy végül sírni kezdtem, és mondtam bele a falaknak az éjszakába, hogy mi a bajom a világgal, saját magammal. Ez is egy transzállapot. De nekem dráma volt: „Úristen, hát ide jutottam?” felkiáltással.

Pedig a történet  hasonló, mint amikor kiül az ember (mert olvastam ilyen kiülős feljegyzést, onnan tudom)…van, aki hányni kezd, remeg, üvölt, a sárban fetreng. És közben nincs semmi kapaszkodó. Teljesen egyedül maradunk önmagunkkal. A testvérek kint a hegyen, és pedig itt bent a szobában. Az emberi méltóság, mint álarc semmivé lesz. Vérben és mocsokban fetrengünk, saját kísérteteink ijesztgetnek…az ember már nem ember többé, hanem csak egy lény, s ott és akkor még egy kutya tudatszintjét sem éri el….

Az életben mindig igyekszünk elkerülni a saját démonaikkal való találkozást. Ehhez a legjobb módszer a kényelmi zóna örökös fenntartására irányuló törekvés. Sok ember élete másról sem szól, mint a kényelemről. Munkájuk ezért sosem alkotás-teremtés, hanem egy gályarabság annak érdekében, hogy kényelmük állandóan rendelkezésre álljon.

Tehát…mi lenne egyszerűbb annál. hogy fogom a történetem, és végig utazom még egyszer gondolatban? Felismerem, hogy nagy utat jártam be, hogy immár találkoztam saját démonaimmal, fetrengtem és üvöltöttem fájdalmamban, és végül elnyugodtam Isten tenyerén…a látomások a zuhany alatt… sok volt belőle. Hirtelen megkaptam, felismertem, hogy minden tudás, minden ember számára rendelkezésre áll. Csak a kép nem áll össze még a fejünkben. Nem tudom attól fogva, hogy mi az, amit hallottam, mi az amit olvastam, vagy olvastam-e egyáltalán valamikor…de ha nem olvastam, honnan tudom…a zuhany alatt..egy-egy rettenetesnek tűnő, kéretlen utazás után…hirtelen egy pontba olvad az idő három arca, hirtelen minden egy lesz…

És most emlékezem erre, és vállalom, hogy így történt. És elfogadom az ebből fakadó belső erőt.

Köszönöm!