Tovább a vágyak útján - kissé imbolyogva
Az ember mindig valami másra vágyik, mint ami van. De nem mindig puszta kapzsiságból. Néha szükségszerű, hogy valami mást kívánjon magának.
Én most egy másik foglalkozást kívánok magamnak, mert nagyon elfáradtam fizikailag. Ámbár meglehet, hogy csak forduló ponthoz érkeztem. Számtalanszor tapasztaltam már, hogy egy magán vállalkozásban mindig felbukkannak forduló pontok, melyek olyan kihívások, mint az első lépés, amikor belekezdünk. Fejlesztéseket kell bevezetnünk, de nincsen meg hozzá mondjuk az anyagi forrás és a háttér-információk ismerete. Ez életveszélybe sodorja a vállalkozást. Például, ha felvennél egy munkatársat mondjuk erre a takarítós területre, akkor további eszközöket kell beszerezni, hogy az a másik ember is tudjon dolgozni. Olyan vállalkozói díjat kell kialkudni, hogy valamennyi nyereség is maradjon. Többnyire akkor kopog be ez a helyzet, amikor az ember már nagyon fáradt. És fáradtan, sajgó tagokkal, most már szédelegve is, kell tovább és tovább keresni a megoldást. Ráérezni a megfelelő lépésre, a helyes döntésre.
Közben egyre csak az jár a fejemben, hogy holnap is bírni kell, mert nem hozza a postás a nyugdíjat, sem külföldről nem fog jönni a rózsaszín cetli, rajta: 100 Euro…
Az orvosnál kötöttem ki. Mert ma délután már nem arra mentem, amerre szerettem volna…a II. kerületben, felmérni egy nagyobb munkát. Az hittem, egyenesen megyek, de mindig a falnál kötöttem ki. Néhány napja már átéltem hasonlót. Elég ijesztő!
A váróteremben emberekkel találkoztam (nahát, hitték volna?!) Beszélgettünk. Egy hozzám hasonló korú nő elmesélte viszontagságait takarítós évei alatt, hogy mindene fájt és teljesen kimerült. Továbbá mennyire kihasználták őt a megbízók. Mi volt ez? Egy üzenet az űrből, hogy jogos a végkimerülésem? És ha jogos, akkor mi van? Azt hiszem, gerincbetegen, 50 felé még mindig jól tartom magam! Értékelem a rutint, amit megszereztem az elmúlt évek alatt. Ez segít, hogy számomra kedvezőbb üzleteket kössek. Mivel a realitás sosem volt az erősségem azelőtt. Az a hölgy valószínűleg nem szerezte meg a rutint, és ezért érzete úgy, hogy kihasználják. Érdekes, én nem érzem ezt! Munkám során emberi kapcsolatokat építettem – akivel lehetett – és mindenki elégedett volt. Mi kell még ennél több? Persze, amikor elkezdtem, én sem tudtam jó üzleteket kötni. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyit ér a munkám. Ez szörnyű volt, mert sokkal jobban kimerített. De azért csináltam hősiesen tovább. Egyszer azt kérdezte valaki, hogy mennyit lehet egy ilyen munkával keresni? Nem válaszoltam neki, mert úgy éreztem, hogy olcsón akarja megúszni a tanulópénzt. Ahhoz, hogy rájöjjön az ember, hogy mennyit ér a munkája, ahhoz először csinálni kell. És megint az elköteleződés szükségessége… Mindig ez a téma, bárhová is nézek. Ha nem gondolom komolyan, ha nem érzem a magaménak, ha nem tudok érte felelősséget vállalni, akkor hiába tudom, hogy xy mennyit keres ezzel a munkával. Ha igazán komolyan gondolom, tudok érte felelősséget vállalni, még akkor is, ha nem ismerem a munka valódi értékét. ( hmm. a kapcsolatainkért is úgy vállalunk felelősséget, hogy valójában nem is ismerjük annak valódi értékét, tartalmát…még a másik embert sem igazán. Erre a megismerésre való a közös élet.)
Na, miközben balra megyek előre, pedig nem akarok balra menni, az ember előveszi a tarisnyából a ráhagyatkozást. Istenben félő embereknek úgy mondom, hogy ráhagyatkozom Istenre. Ő majd elrendezi. Leteszem, Uram, a küszöböd elé. Nekem a ráhagyatkozás képességén van a hangsúly. Mert az én Istenem nem intéz el nekem semmit. Apám, anyám elintézte, mindig kihúztak a bajból, de ők már nincsenek ezen a sárgombócon…magamra vagyok utalva. Ez teher. De akkor sem lőcsölöm rá senkire. Istenre sem. Nekem a ráhagyatkozás, mint aktív cselekvés a fontos. Hogy nem csak mondom, hanem így is teszek. Valamint ráhagyatkoztam a falra, mely rendületlenül jött balfelől, és eltámolyogtam a házig, melynek lépcsőházát esetleg takaríthatom, ha marha nagy szerencsém van.
A házaspárnak is elmondtam, hogy szédülök, és ne ijedjenek meg, ha leülök hirtelen a lépcsőre. Nehéz munka lesz. 2X4 emelet, régi, széles lépcsők, korlátok, folyosók. Minden szinten három ablak. Dupla szárnyas. Minden sátoros ünnep előtt megpucolandó. Létra kell, vagy teleszkópos nyél. Hetente. Kétemberes. Egyéb fogalmam nem igen van róla. Úgy saccolom, hogy két embernek jó négy órai munka. Nem lehet lazsálni, mert a parkoló óra ketyeg. 350,-Ft-ot kettyen óránként. A bitang! Az ablakpucolás egy plusz alkalom, de inkább kettő. Mert nem vagyok hajlandó megszakadni. És másnak sem kívánom ezt…a fejemben duruzsol a kérdés: „mennyit lehet ezzel keresni?” Persze, az nem érdekelte, hogy mennyire lehet ebben kipurcanni. Mert valószínűleg nem is akar dolgozni. Csak a vége érdekes: mit lehet kapni?
Az orvos megvizsgált. Rutinból szintén. Vérnyomásom felső határa a 100-at sem érte el, az alsó 55 volt. Erős fekete teát javasolt, és vérvételt, mert úgy látja, hogy vérszegény vagyok. Beírt engem a heti 6 fős kontingensébe. Hetente 6 ember vérét vehetik le sürgősséggel, melynek eredménye még azon a héten megérkezik. Nagy kiváltság ez, mivel virágzó kis hazánkban egyébként errefelé 60 napos előjegyzés van most divatban a laborokban. Így feltétlen elmegyek. Azt hiszem, jó helyen járunk tapogatózás ügyileg…és ott van még a kiváló gerincem, az összelapult csigolyáim, a megrekedt meridiánok…törődnöm kell magammal, ha nem akarok kihullani. És nem akarok!
Tehát ráhagyatkozom. Lehet, hogy ezt kell folytatni, de lehet, hogy másképp; lehet, hogy egészen mást kell tennem…meg kell tanulnom két első lépést – egyszerre tenni.
Az egyik „másik lépésem” a Sajtos nap. Most egy vendégünk lesz, és nagyon örülünk, hogy jön, és a kicsi gyermekeit is elhozza. És lesz még néhány ilyen nap, míg tart az ősz. S remélem, hogy többen is lesznek majd, akik eljönnek hozzánk finomat ebédelni, sajtocskát főzni, beszélgetni, együtt lenni. Megtettem azt a másik első lépést- íme. A többi majd hozzá adatik. Én ráhagyatkozom!