Túléltem -Hurrá!!!

Az első napi túránk a Bakonyban megint csak elvitt a határaimhoz, akár egy kunyhószer. Jó meleg lett ránk és hát…a domboldal mintegy 270 méteren igen meredek volt. Az első 50-60 lépcsőfokon úgy éreztem, hogy mindjárt leesem a lábaimról. Nehezen vánszorogtam fel a tetejére. Onnan tovább már nem voltak lépcsők, csak taposni kellett a meredélyt. Zsibbadtak a lábaim, a szájam, érezni véltem, hogy esik a vérnyomásom, mivel feketét-zöldet láttam, bármerre néztem is.  Szótlanul kaptattunk felfelé, agyamban gondolatok cikáztak arról, hogy mi lesz, ha kidűlök itt? Telefon sem volt nálunk, meg ha lett volna, akkor is mi van? Ez a hely csak gyalog közelíthető meg. Gyomrom üres volt, a vízzel meg spóroltam, hogy a gyerekeknek maradjon elég. S milyen kedves és nagylelkű a részükről, hogy ők is spóroltak vele. Így aztán, mintegy négy óra gyaloglás után hazaérve, még mindig volt az egyik palackban egy jó decinyi víz. Talpalás közben összepakoltam a gondolataimat. Mi van most? Itt mászom ezen a valószínűtlenül meredek kaptatón felfelé, nem tudom hova, nem tudom, minek, csak megyek, mert elhatároztuk, hogy erre megyünk. Az van a fejemben, hogy megint csak a tyúkszaros életemet féltem, (hiába, mindig bekapcsol a negatív program: kíméld magad, mert baj érhet- anyuci után szabadon), pedig gondolhatnám azt is, hogy most egy teljesítmény túrán vagyok, és ha ezt megcsinálom, ismét legyőztem a testem – no és a hegyecskét is. Egészen egyszerűen döntöttem az utóbbi mellett. Hiszen szabadságon vagyok, vagy mi a szösz?! „Majd ha eljön az idő, szép csendesen felfordulok, és az addig eltöltött időm minősége fontosabb, mint az ezen való rágódás.” – így okoskodtam magamban, és mentem tovább, rendületlenül felfelé. A zsibbadás meg elmúlt, a fejem kitisztult, és az út hátralévő részét a kellemetlenségek ellenére derekasan jártam végig. Már volt erőm rácsodálkozni a Bakony hatalmas gyertyánfáira. Megállapítottam, hogy homogén környezet, nagy belső terekkel – egész más, mint szeretett Pilisem, Csobánkám. Lassan megjelent a formákban a forma, az erdő szelleme, a tündérek, akik finoman megrezegtették az aljnövényzet leveleit.

A túra első részében lemásztunk Savanyú Jóska hajdan volt, hírhedt betyár búvóhelyéhez. A barlang tágas volt, víz csepegett a mennyezetről. Azon gondolkodtam, mi kellene ahhoz, hogy kiüljek ide egy éjszakára egyedül? Egyelőre nem találtam még meg a választ. Egyelőre erőt merítettem a barlang hűséből, erőt ahhoz, hogy visszamásszak a turistaútra. Megint lépcsők következtek. A tetőn megpihentünk egy farönkön, és tanakodtunk, hogy a rövidebb úton menjünk-e tovább, vagy bevállaljuk a hosszabbat. Végül a hosszabb mellett döntöttünk. Nagyon megérte! Egyszer csak elfogyott a meredek útszakasz és lankákon haladtunk keresztül. Nem tudtuk hány az óra, csak a Nap hanyatlása figyelmeztetett a közelgő estére. Egy helyen aztán táblát leltünk: parkoló arra, 850 méter. Nagy öröm volt bennünk , mert addigra rendesen lejártuk a lábunkat. Lefelé haladtunk sűrű aljnövényzetben, majd görgetek köves rész következett – balfenéken. Megint kaptam kihívást: a nagylábujjam erősen fájt. De már nem törődtem vele, csak a 850 méter távolságra levő cél lebegett a szemem előtt. Egészen leértünk a nyiladék aljába, sűrű volt a levegő, párás. Addigra azonban miénk lett az erdő minden ajándéka:  a gigantikus méretű, délceg gyertyánok,  és a felettük is uralkodó viharos szél által kidöntött, immár halott társaik. A manó arcú taplógombák,  egy korhadt, de még lábon álló törzsben lévő odvas lyuk – mint egy utolsó, néma sikoly….

A beígért 850 méter csak nem akart elfogyni. Csak mentünk és mentünk előre, s egyre inkább az volt az érzésünk, hogy a 850 előtt lehetett még legalább egy kettes számjegy – az ezresek helyén – amit vagy nem vettünk észre, vagy valamilyen úton-módon köddé vált. De már legalább nem kellett felfelé menni, csak egyenesen előre. Énekeltünk, trappoltunk tovább…és egyszer csak előtűnt a műút. Amikor az autónkat is megláttuk, már kiabáltunk örömünkben, s Csabi meg én az utolsó métereket futva tettük meg a kocsiig.

Nagy öröm vett rajtam erőt: mégis megcsináltam! Jó érzés!