Tündérmesém és a valóság

„Hej, hegyek, keljetek fel!”

Tegnap este el kezdtem írni a kedves férfiakhoz. Nem is tudom, milyen indíttatásból..vagyis tudom. Mert lehetőségem volt megénekelni a férfiak fájdalmát, szomorúságát, csalódottságát, kiszolgáltatott kisfiúságukat, és esetlenségük feletti gyászukat. Akkor, ott, a szeren, persze nem voltak szavak. Csak a dob és csak fájdalmas énekhangok. Mindannyiunkra hatással volt, ami ott történt. Én konkrétan kirohantam a teremből, mikor elvégeztem a feladatom. Elő se kerültem, csak órák múlva. A Tudók befejezték a szert, és én nagyon hálás voltam a sorsomnak és persze nekik, hogy volt lehetőségem kiszállni. Ez az a bizonyos életfeladatom, illetve annak egyik parányi sarka, amikor lehozok valami hatalmas erőt, aztán én magam is megijedek tőle. Na, minő fejlődés a részemről, hogy ráösmertem, és elfogadom, minden szégyenérzés nélkül…és feladatot látok benne, és nem problémát. Nem alkalmatlan vagyok, hanem képzetlen. Varázsló tanonc. Hihi! Ez nagyon tetszik.

Egyúttal világos számomra, hogy azért sem jöttek össze eddig a programjaim, mert valahogy mégis csak van egy felsőbb védelem, az a személytelen összetartó erő (köznyelven az Isten), aki/ami megvéd engem és megvéd másokat attól, hogy nagyobb bajt csináljunk, mint ami már megvan. Ott volt a Védelem, amikor nem ártottam, kaptam erőt, hogy alkalmasint a módszert alkalmazva megoldjak helyzeteket, hogy tovább tudjon indulni, akinek menni kell. Örvendezett a szívem, amikor a saját szememmel láthattam, hogy tovább tudott lépni az illető. Egy jó ideje azonban nem működött semmi. Hiába ötlöttem ki jobbnál jobb napokat, témákat, senki sem akart tudni róla. Mindig csak olyan üzeneteket írtak a programjaimhoz, hogy ki, miért nem ér rá. Egyszer komolyan elgondolkoztam: úgy tűnik, "visszavonták" az engedélyem onnan fentről. Már nem bánom, hiszen azt is tudni vélem, hogy lesz új engedély, újra megnyílnak majd a kapuk. Azért van most ez a pauza, mert felkéltek a hegyek, a folyók, a szelek, de főképp a tüzek, és most még lebontani tudnak. Most még magam is csak azt látom, hogy a folyó elhordja, a tűz elégeti, a szél elviszi, a föld elnyeli, de ugyanakkor már megjelent  egy-egy szálon, hogy a folyó lerakja, a tűz melegíti, a szél megszárítja, s a földből virág hajt. Tőlem teljesen nem megszokott módon bírom a türelem erényét, mely erény az idő rabságából kivezető útra mutat. De azért legbelül érzem, hogy idő igenis számít...

Az előző írásomban igyekeztem összeszedni az Út állomásait. Bennem minden megoldandó élethelyzetem egy-egy szál. Az egyik szálon már ott tartok, hogy építkezem az Újban, a másik szálon viszont most kezdek lebontani. Ezért is most a belső világom hihetetlenül kaotikus a számomra, és felettébb fontos, hogy a sok könyvbújás és belső utazás mellett valami fizikait is végezzek. Tele is tömtem magam a jövő hétre melóval. A takarítási munka innentől kezdve számomra ajándék, és nem kényszer.

Emlékeztetőül, ezeket az állmásokat szedtem össze az Úton:

• Valami nagyon nincs rendben velem – köröttem
• Elég volt a gyötrődésből
• Rádöbbenek a saját valóságaimra (szép sorban)
• A legnyomasztóbbat "előveszem" (prioritások fontossága) (Ide most be kell vágnom egy gondolatot, mert tanultam: a szakember azt mondja (Dr.Csernus), hogy azt vegyük elő, amivel dolgozni tudunk, amely munkából aztán siker fakad. Mert meglehet, hogy ha a legsűrűbb bozótosba ugrunk fejest, nem találjuk majd meg a kivezető utat, és az ebből keletkező frusztráció eltántorít bennünket az Útról. A pszichiáter/segítő munkájának része, hogy segítse előbányászni a kliensből, mi az, amivel dolgozni tud, amiben sikere lesz. A sámáni utat választóknak a lelkük segít megtalálni azt a gubancot, aminek kibogozására fel vannak készülve. Ha nem a megfelelőt választod, akkor is vissza fogsz térni azért az ősi szeretetért, a falkához való odatartozás érzéséért, ami önmagában már gyógyító hatással bír, és újra próbálkozni fogsz. Azért hagyom itt az eredeti verziómat "legnyomasztóbb valóság", mert annyira megigéz, ahogy a Nagy Szellem tanít engem.)
• Elhiszem, hogy van másik valóságom is
• A következő lépés titka
• A lebontás fájdalmas időszaka
• Búcsú a Régitől
• Nihil (és üres a hiánya is)
• A következő lépés titka
• Az Új beengedése
• Építkezés az Újban
• A következő lépés titka

És nekem mindig pontosan tudnom kell, hogy miben, hol tartok, éreznem kell, hogy mi a következő lépésem.

A szavak szintjén kezdődik a munka, és a lélek szintén teljesedik ki, mely kiteljesedést aztán ismét képesek vagyunk a szavak szintjére visszahozni, magyarul szavakkal kifejezni. De ez innentől kezdve már igazán a személyes szférához tartozik. S ami látható  többet hordoz, mint amit mondunk. Amennyire fontos a személyes kontaktus az elején, épp annyira fontos a magunkban levés, egy kis elkülönülés a világ zajától, amikor beengedjük az Újat, és építkezni kezdünk belőle. Mindannyian beláthatjuk, hogy a személytelen probléma feltárás, pl. egy email vagy chat útján, sohasem tudja hitelesen kifejezni a változásra való hajlandóságot. Az is egy tett, egy döntés után, hogy valaki egyáltalán megír egy segélykérő levelet. De az a tapasztalatom és másoké is, hogy a következő lépés: a személyes megjelenés legtöbbször elmarad. Ez nem baj. Hiszen lehet, hogy a szégyen miatt vele nem fog menni, de talán megy majd mással. A Szégyen Kapu is nagy úr ám! Komoly határtartó! Velem, vele átkélsz a Szégyen Kapun, és aztán velem, vagy vele, vagy mással képes leszel szembenézni önmagaddal.

Arról akartam írni, hogy én a varázsló tanonc, pontosan kell tudjam, hogy melyik folyamatomban most hol vagyok. Melyik szál dolgozik a legintenzívebben és ott melyik szakaszban vagyok. Tehát nem úgy működik a történet, hogy lezavarok egy laza évet Asszonyképzőn, vagy ott vagyok az összes lehetséges izzasztó kunyhóban, és akkor már kész vagyok arra, hogy mások útját kísérjem. Az általam megélt utat kell közvetítenem, és mivel én elég bő betűjű vagyok, szükségem van a visszajelzésekre, hogy a folyamat eredménye látszik is rajtam, nem csak dumálok róla. Mert dumálni a legkönnyebb. Az asszonyok erejéről, a férfiakról, a Mistica Unióról…hah! Az Úton járás jellemzője, hogy van egy startpontja és nincs végpontja. Mindig jöhet egy új élethelyzet, melyet kezelni kell, és akkor ismét végig fogom járni azt a sok al-állomást: felfedezem, megértem, lebontom, felépítem. Az ügyem tükröt tart elém: miben kell változnom, mi a gyengém, milyen játszmákat játszom, hogy nehogy kiderüljön… Szóval soha nem lehet hátradőlni.

Nem (csak) a módszer gyógyít

hanem lényem Jelenlétével vagyok ott. Ezért kicsit savanyú a szőlő, amikor a szálacskáim közül éppen azt igyekszem elvarrni, mely azt pengi állandóan, hogy a technikával, vagy helyesebben szólva a módszerrel segítsek. Ebben most a lebontási fázisban vagyok. Már az is jó érzés, hogy érzékelhetem magam ebben a változásomban. Módszerek kellenek is, meg nem is. Egy szinten a rituálé cselekvés sorozatokká degradálódik, egy másik szinten viszont a gyógyító erő csatornáit tudja megnyitni, és ez utóbbihoz az örökkön változó hagyomány segítségét vesszük igénybe. Mert ez a XXI. század új definíciója a hagyományra: Örökkön Változó. Egy valami nem változik: a tartalom, a szándék. Ez az, ami az Ősi Kútból fakad, amiből hajdan volt dicső korok sámánjai is merítettek, ugyanúgy, ahogy a jelen való kor sámánjai teszik. A lényeg nem változik.

A tündérmese csapdája

Van olyan, hogy megírod a tündérmesédet, és egyszer csak azt érzékeled, hogy kezd beteljesedni. Ez örömmel tölt el, mert „végre történik valami, amit én is szeretnék, tehát feltétel nélkül odaadom magam”. Tanítások egész sora került be a rendszerbe, melyek azt sugallják az elmédnek, hogy bármit elérhetsz, csak akarnod kell, csak meg kell álmodnod. A tévedés abban van, hogy ezen a sárgolyón semmi sincs ingyen. És erre akkor fogsz rádöbbenni, amikor megérkezik a tündérmesédbe az első „nemszeretem” állapot. Akkor azt fogod gondolni, hogy „ez az ára a boldogságomnak”. Valójában ez abból fakadó szenvedésed, hogy nem jártad be az utad, azt a sok állomást, amit most nagy hirtelen ide leírtam, hanem egyből a tündérmesébe ugrottál. Ezért, amikor a nemszeretem helyzet előugrik a fa mögül, meg leszel sértve, csalódott leszel, és háborogsz: „nem erről volt szó!” Kin fogod ugyan számon kérni, hogy nem jártad be az összes állomást? (Remélem érzékelitek, hogy most Csernust olvasok).

Hmmm. Tehát ugye…kijárunk egy tanfolyamot, egy kurzust, szétizzadjuk magunkat az összes létező kunyhóban, minden dobkörön ott vagyunk, és az egész hét már jóformán egy hatalmas, véget nem érő dobkörnek tűnik, és van egy tündérmesénk a küldetésünkről…és az al-állomások meg a feledés homályába merülnek. Mivel a nagy mumus: a megsemmisüléstől való vak félelem uralkodik az egész rendszeren.

Az volt számomra a legdurvább, amikor a tündérmesém valósággá kezdett válni, és a fizikaiban mutatkozott meg. Akkor azonnal láttam, hogy a fantáziám igen dús, de többet álmodtam magamnak, mint amire jelen pillanatban készen vagyok. Ezért elmenekültem a szertérről. Még jó, hogy volt Tudó ott, aki tovább tartotta a teret. Az a nap alázatra tanított engem. Alázatra a másik ember sorsához való közelítéskor. És felhívta a figyelmemet a felelősség felvállalásának szükségességére. Akármennyi van felül a tölcsérben, legalább ne engedjek be többet, mint amit felügyelni tudok, mint amennyiért felelősséget tudok vállalni.

Na, megyek, adok valamennyit a fizikai szükségleteimnek is. Úgy hívják, hogy reggeli.

Ja, a most olvasott könyvem címe: Csernus Imre: A Férfi

Köszönöm, ha olvastatok!

Szép napot!