Türelem

Látod, Kedves Látogatóm, hogy teljesen visszavonultam magamba, családom felé?  Jó érzéssel tölt el, hogy most így van. Annyiféle életszakaszon átmentem már, sok háborgáson, amiket akkor és ott nem ismertem fel…hmmm. lehet, hogy most sem jó, csak úgy gondolom? Ez agymenés. A csirke sem ehető többé, ha agyon trancsírozzák, legfeljebb a kutya jár jól megint.

Az arcom öregszik. Pofazacskóim megereszkedtek, gyakran reggel vagyok a legnyúzottabb. Mielőtt teljesen elkeserednék az élet múlása felett, gyorsan arra gondolok, hogy rengeteg megoldandó feladatom van, gyakran vagyok és voltam döntéshelyzetben, és nagyon sokat tehetetlenkedtem, aggodalmaskodtam cselekvés helyett. Ez nyomot hagyott a formán. Hogy miért is voltam-vagyok ilyen? Erre a kérdésre nem tudom a pontos választ. Csupán találgatni tudok, de annak meg semmi értelme. Lassan úgy nézek ki, mint egy hörcsög, és kész. Néha bánatos hörcsög, néha mosolygós.

Az igazság az, hogy a legnehezebb elfogadni, magamba fogadni régi önmagam. Azokat az életszakaszokat, amikor azt hittem, hogy tudom a tutit, de közben nem tudtam semmit, nem tudtam boldogulni, csak úgy tenni, mintha… Ebből ered mélyből feltörő hányingerem, amikor olyan emberek közelébe sodor az élet, akik most járják be azt az életszakaszt, ami nekem már „mögöttem van.” Nem szép dolog ez tőlem! Haragszom is magamra. Nem vagyok képes ítéletek nélkül jelen lenni valaki számára, aki vakon hisz a csodákban, emberekben, akiket állítólag felszentelt az Univerzum (mert Isten ugye nincs, nem volt, nem lesz…stb.) mások gyógyítására, őt magát viszont majd egy valamelyik másik felkent fogja meggyógyítani, hirtelen, az ő tudatos akarata nélkül, vagy azzal…de ha nem, hát hit nélkül is működik.

Az életben gyakran úgy tűnik valóban, hogy bizonyos dolgok akaratunkon kívül, esetleg ellenére, és cselekvésünk nélkül történnek velünk, úgy vagyunk érintettek, hogy látszatra semmi közünk az egészhez. Aztán egyszer csak hopp! Nyakig benne ülünk a pókhálóban, és vergődünk a gubancok között. De mindez csak a látszat. Ha megismerjük akkor a „valóságot”, rögtön kiderül, hogy mi is benne vagyunk vastagon az eseményben. És ez már számomra ténykérdés. Nehéz élethelyzetekbe sodorhatnak lelkünk mélyén lappangva megbújó sebeink, korábbi negatív tapasztalataink, melyeket mostani pesszimizmusunk és „rosszat váró” hajlamaink a jelenvaló időben mégiscsak valóságosan megjelenítenek.

Egészen addig maradhatunk tudattalanok, hitetlenek és nem cselekvők, mígnem egy napon, utolér bennünket valami nagyobb baj. És akkor, abból valahogyan ki kell tudni evickélni, lehet, hogy önerőből nem megy, de akkor lehet segítséget kérni.

De vajon kitől? És ezen a ponton ingoványos lesz a talaj. Ha érzelmek vezérelnek és az azon alapuló hit, gyakorlatilag bárki a segítségemre lehet. Ugyanez a bárki hatékonyan tud segíteni, ha nyitott a szívem, elhatároztam, hogy változtatok valamin, elhatároztam, hogy meggyógyulok, leteszem, kiteszem, meghaladom, túllépek rajta…stb. Ekkor teljesen mindegy, hogy a bárkinek van-e valamilyen címkéje, küldetés tudata, karizmája, papírja, mert a puszta figyelme, melyet nekem szentel, már segíteni fog rajtam. Hát még, ha van egy találó szava! A változás biztosan nem marad el! Ha a hitem rozoga, a szándékom ingatag, akkor marad a racionalitás, és a „szakember”. Igaz, a szakember hatékony segítsége is feltételez valamiféle hitet, odaadást, de az is inkább a racionalitáson alapszik, semmint érzelmek által vezérelt vakhiten. „Ő biztosan tudja, hiszen tanulta.” Arról pedig, hogy tanult emberrel állunk-e szemben, racionálisan meg lehet győződni. A hozzáértés azonban nem csak a bizonyítvány meglétén múlik. Hogy racionálisan kit választunk segítőnek, az egyedül a mi felelősségünk, nem lehet áthárítani senkire. És ugyanez a helyzet, ha vakhittel választunk valakit, akitől azt várjuk, hogy segítsen rajtunk.

Akármelyik útra is lépünk,, nélkülünk egyik módszer sem lehet hatékony. Erre jutottam életem során, és ezért nehezen viselem, ha azzal a nézettel találkozom, hogy létezik olyan gyógyítás, amihez nem szükségeltetik a szenvedő személyes jelenléte (értsd: akarata, hite). „Majd az energiák! Azok bezzeg átmennek minden falon, legyőzik a gonoszt, eloszlatják a bajt!” Az emberiség tudati evolúciójáról beszélünk, a csapból is ez jön, az állítólagos XXI. században, amikor már a mamutok rég kihaltak a dinókkal együtt, s a régészek által feltárt ásóbotokat és lassan a gőzgépeket is,  múzeumokban mutogatják, mint letűnt korok tárgyi emlékeit. De mégis, még mindig annyi mindent szívesen elhiszünk! Csak valaki ringasson már el minket!

Na mindegy. Nehezen viselem, hogy mások máshol vannak. De reménykedem, hogy megjavulok, mert a türelem tanulható magatartás. Még egy érdekes változás bennem: nem érzem már fontosnak, hogy bárkit lebeszéljek arról az útról, melyen most jár. Azt hiszem, ez a kényszerem végképp elmúlt.

Mára ennyi. Jó éjt mindenkinek!