Üdv annak, ki átkelt!

Üdv annak, ki átkelt! - fuvolázzuk a kedvenc dalt a dobkörökön; vagy éppen túl kiabáljuk az egyre hangosabban lüktető dobokat. És ma, ezen a szürke-csöpögős, akár rettenetesnek is mondható, januári napon, munka közben rádöbbenni véltem e dal magyarázatára. Miről is szól? A létezés körforgásáról talán? Meghalunk, és újra születünk?  Mindig volt nekem ezzel a magyarázattal egy kis bajom.  Ugyanis sajnálatos módon nem hiszek az egyén reinkarnációjában. Mondhatnám azt is, hogy nem hiszek az „egyénben”, mint statikus elemben a Létezés körforgásának egyes állomásain. Nekem ez a fajta hitrendszer olyannak tűnik, mint a geo-, vagy heliocentrikus világkép…vagyis túl szűk látókörű. Csak nem a Napot, vagy a Földet jelöli ki a világ középpontjának, hanem az egyént. „Én vagyok, aki ez és ez voltam előző életemben.” Na ez nekem nem áll össze. És lehet, hogy így is maradok.

De: nagyon szeretem e dalt: „Üdv annak, ki átkelt, és visszatért az innenső partra!”. No, de mi is akkor számomra a jelentése ennek a dalnak?

Mielőtt kifejteném elmemenésemet, szeretném elmesélni, hogy erősen megérintette a lelkemet a Karabaksa  zarándoklatra való felhívás. Napi laza 30 km, egy héten át gyűrődéssel egybekötve. A Szarvas nyomán járva…de lehet, hogy a végére már páviánokat is láthatnék az iszalag indáján hintázva – ki tudja?  És elolvastam a szívhez szóló élménybeszámolókat Mesőtől és Babitól. És vittem magammal az élményt a melóba. Ott elmélkedtem rajta. (Na, az igen jól megy nekem.) Akkor hirtelen beugrott e dal, mivel mai bejegyzésemet kezdtem:

„ Üdv annak, ki átkelt, és megérkezett a túlsó partra! / Üdv annak, ki átkelt, és visszatért az innenső partra!”

Voltam már embert próbáló zarándoklaton, és voltam élet-zarándoklaton is. Amikor napi 6-7 óra létrázás után utaztam röpke  2,5 órát, majd domb mászás következett. Nem sok, csak meredek. Meleg autóhoz voltam szokva. Autó most nem volt. És tél volt és fagyott, és sötét volt. Éhes voltam és fáztam. És elestem. Egy örökkévalóságnak tűnt az a 800 méter, mire hazaértem a busztól a házikómig. A földön feküdtem, a jeges-csúszós úton, a Teleholdat bámultam – mi mást? Csak az volt látható. „Édes Istenem! Már azt sem bánom, ha itt fagyok meg!” De nem ez történt. Hanem pihentem egy kicsit, és összeszedtem erőmet, hogy mégis feljussak a domb tetejére. Este nyolc óra volt, és másnap reggel hatkor már a buszmegállóban voltam, hogy induljak dolgozni.  Elszánt voltam. A teljes magány volt velem. Nem volt kihez- emberhez szólni. A kutya – az örült nekem. De az öröm nem mindig volt kölcsönös.

Szinte minden nap elértem a határaimat. És….átkeltem a túlsó partra. Lassan megtanultam, hogy nincs utolsó lépés, mert mindig van egy következő. Amikor átkeltem, már nem volt domb, és nem volt hideg, nem volt magány, és keserű könnyek. Csak a semmi és a minden volt. És gyakran nem tudtam, hogyan értem haza és közben vajon mennyi idő telt el.

Volt egyszem kunyhó élményem is. Ott is átkeltem a túlsó partra. Na, oszt, amikor az ember ilyen kiruccanásokból visszajön, akkor a világ bizony más színben fest. Olybá tűnik, hogy minden dolog sokkal jobban megmutatja azt, hogy ő mi. Mintha kívülről látnám magam, emberi kapcsolódásaim minőségét, dinamikáját – Urambocsá’ értékét. Hiedelmeim téves mivoltát, vagy eszményeim helyességét (na, ez utóbbi ritkán fordul elő).

Üdv annak, aki el mert menni az utolsónak látszó lépésig, és mert tenni még egy lépést! És átkelt…és visszatért…az innenső partra! A végletességek világába. A határok birodalmába, mely határokat mások vagy mi magunk szabunk azzal a kisördöggel a fejünkben, melyet elmének hívunk!

Üdv annak, aki visszatért az innenső partra! Az élet játékát játszani, mindig lépni egyet, mindig mozgásban maradni – szabad választás szerint. Amíg csak lehetőség van rá….

Tény, nem csak zarándoklatokon, kunyhóban, nehéz élethelyzetekben lehet eljutni ama partig, hanem akár egy dobkörön is. Persze, ehhez kell, hogy merjünk ugrani. Szabadnak és szilajnak lenni (és zeneileg hamisnak). Amikor már torkom szakadtáig üvöltöttem, és a dobverőmről elugrott a nyuszi-szőr, akkor már tudom, hogy átértem a túlsó partra. Ha csak azt érzem, hogy kurva meleg van, továbbá nincs levegő, a mellettem ülő büdös, akkor ez az átlépés biztosan nem történt meg. Az átlépés képesség, mely megszerezhető. Ha bármely dobkörön azzal az attitűddel vagyok jelen, hogy én vagyok, aki itt a teret tartja, és árgus szemekkel figyelem a többieket, abból soha nem fejlődhet ki ilyen képesség, és soha nem lesz átkelés. Mint ahogyan: hiába várok a szerelemre, ha mindig kontroll alatt akarom tartani magamat, a másikat, a bimbódzó kapcsolatot.

„Üdv annak, ki átkelt, és visszatért az innenső partra!” Sok példa jelentkezik a fejemben az átéréssel és a visszatéréssel kapcsolatban. Azokról talán holnap….vagy holnap után….

Hát akkor….ÜDV!