Válás után - A ciánozás folytatódik

Csak a teremtés természetével kapcsolatban szeretném még megjegyezni, mielőtt bele fognék az esti elmélkedésembe, hogy hetek óta rágom a kefét, hogy szükségem lenne egy könnyen járó billentyűzetre abból a célból, hogy e mérhetetlen sok karakter leütéséhez ne roskadjon meg a kezem. De nem mentem igazán utána a dolognak. Ma viszont, amikor leszálltam a buszról Csobánkán, ott volt kirakva az út szélére egy ócska monitor és egy billentyűzet. Ebből az utóbbit felmarkoltam ízibe. Gondoltam, próba- szerencse. Most ezen írok…Pattog, mint a villám, nem nyomkodok folyton feleslegesen…Hurrá és hallelúja!

Eltemetett múltamról lerángatni a szekrénysort igazán nem egyszerű történet. Bár mostanra már túljutottam a szexuális abúzus témakörén, és újra olvasva már nem fájt annyira..azért még erősen dolgozik bennem. Emlék foszlányok törnek fel, munka közben, vagy amikor utazom. Képeket, helyzeteket idézek fel gyermekkoromból és bimbózó szexuális életemből. Közben kétségek gyötörnek: nem csak beképzelem az egészet? Hogy lehetek akkora gamat, hogy bizonyítékok hiányában, csupán egy könyv alapján hozok ítéletet a szüleimről, a gyermekkoromról? Bár a sorozatos verbális agresszióra és érzelmi terrorra világosan emlékszem. No de mit kezdjek azzal a sok testi tünettel, melyek a molesztálós történetek olvasása közben törtek rám – mintegy váratlanul? Mit kezdjek a torkomban a gombóccal, a szívem tájékának fájdalmával, mely már oly rég óta nem jelentkezett? Álmaim is vannak. De elfelejtettem őket, és ma, a buszon annyi tört fel, hogy álmomban, cukrászdában voltam, és a sok sütemény közül dobostortát választottam, mert azt ismerem igazán, és azért szeretem, mert mai is a megszokott ízben élvezhetem.

Harmadik hete tart az önként és dalolva vállalt diétám, melyben nem szerepel az édesség, a sütemények, a tej, és legfőképp az élesztő, tehát a kenyér sem. Van, hogy napjában csak egyszer eszem, és liter számra vedelem a vizet. Már egy tál eperrel is képes vagyok jól lakni. És fogytam is valamennyit. Bár ez nem volt cél. Hanem a vitalitásom, az nagyon megnőtt. Egyszerűen ÉLEK. Belenézek a tükörbe: mintha fiatalodtam volna! Nem vágyom vissza a kamaszságomat, tavaszom virágait, de azért, ha nem muszáj, nem szeretnék ötven évesen múmiának látszódni.

Visszatérek most a könyvre. Dupla rázás volt, hogy egyszerre hozta be a gyermekkori traumáimat, valamint a saját alkalmatlan mivoltomat a szülőségre. (Ha én adtam volna címet a könyvnek, Alkalmatlan szülők címet adtam volna neki, és csak a lapokon belül használtam volna a „mérgező” jelzőt.) Miközben olvasom, egyre csak gondolatok cikáznak a fejemben arról, hogyan és kinek kellene odaadnom a családban ezt a könyvet, hogy aztán felismerve áldozati, vagy éppen agresszor szerepét a saját közegében, esetleg ők is változtatni tudjanak a jelenükön és a jövőjükön. Az első szülött lányomnak mertem csak ajánlani, valamint itthon beszélgetünk róla. A többieknek nem szóltam egy árva szót sem. S a Hang arra int: hagyj időd nekik! Az ő életük lesz ez, és inkább imádkozz, és kérd, hogy megtalálják a megnyugvásukat rajtad kívül – esetleg nélküled. Elfogadom. Nincs rosszabb egy vallomásos anyánál, aki a gyermekei fejére zúdítja a saját bűnét és arra törekszik ez által – mintegy kimondatlanul – hogy személyes felelősségét megoszthassa velük.  A saját bűnöm rám tartozik, és azzal, hogy elismerem magamnak és magam előtt, hogy megtörtem őket a magatartásommal, megtettem mindent, amit az ügy érdekében megtehettem. És most az a feladatom, hogy felépítsem magam, hogy ne roppanjon bele a hátam a bűntudatba. Vasárnapi szerünk után egyébként megszűnt a hátfájásom. Pedig már azon voltam, hogy megyek a csontihoz, mert nem bírom tovább. Erős hittel bizakodom, hogy a hatás tartós lesz, és ezek után nem tér vissza rám többet! Hát így legyen!

A könyv anyaga nem terjed ki a mérgező, elvált szülőkre, pedig az egy külön állatfaj. És napjainkban oly gyakori a csonka család. A válás utáni „családi élet” (gyermekek esetén) nagyon nehezen tud újra valamilyen egyensúlyba kerülni, és az elvált szülők ritkán veszik észre, hogy ideje felhagyni a háborúskodással. Bár az is igaz, hogy a gyerekek szeparálódása valamelyik szülőtől, illetve döntéshelyzetbe kényszerítése már jóval az előtt elkezdődik, mielőtt a tényleges válásra sor kerülne. A válásban az egyik legmérgezőbb dolog, amikor az egyik szülő elérhetetlenné válik a gyermeke számára. Ma kicsiny hazánkban semmi sem korlátozza a külön költöző szülőt a személyes szabadságában, ha akar, egyenesen Ausztráliába is költözhet. Persze az elérhetetlenség nem csupán földrajzi szeparációt jelent. Egyes esetekben ez „áldás”-nak tűnik a családban maradók számára, és lehet is rá valódi ok, ha ez így van, és lehet, hogy holnaptól fellélegezhetnek, mert nem kell attól tartani, hogy az agresszív, esetleg alkoholizáló szülő úgy viszi be reggel a kakaót, hogy rájuk töri az ajtót, vagy épp nem engedi őket iskolába, amíg nem szolgáltál ki az ő igényeit. (Ó , mi minden előfordulhat!) De az egyensúly mégsem áll helyre a maradók között. Mivel többségében elmulasztják annak a lehetőségét, hogy közös múltjukat, mely most felbomlott, tehát megszűnt, tudatosan feldolgozzák, ki-ki életkorának és szintjének megfelelően. A legmérgezőbb ilyenkor úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Sakkjátszmák

A házasságban együtt gyereket nevelők is játszanak sakkjátszmát. Bár a sakk egy nemes sport, mégsem jutott eszembe hirtelen jobb kifejezés arra, amikor olyan helyzet áll elő a családban, hogy a szülők játszanak, és mégis a gyereknek kell lépni. A válásban a sakkjátszma így néz ki: a szülők elválnak, a gyerekeket valamelyik szülőnél helyezi el a bíróság. A szülők tovább szidják egymást, de úgy, hogy a gyereknek mondják, és gyakran arra akarják kényszeríteni, hogy hozzon most ő egy döntést, illetve tegyen ő egy lépést, és menjen ő is, A-ból B-be. Amire a gyerek a maga szintjén természetesen képtelen. Illetve, ha mégis megteszi, újabb oka lesz a bűntudatra, tudat alatt, esetleg élete végéig. Nem is értem, miért ez az általánosító többes szám, amikor a saját konkrét történetemet mesélem itt. Mit történet! Nagyon nagy hiba! Amikor erre rájöttem, felhagytam ezzel, és már nem akarom őket rávenni arra, hogy hagyják el a szülői házukat és jöjjenek hozzánk lakni. Már nem akarom évek óta bebizonyítani a magam igazát előttük. És lehorgasztott fővel gyászolom most azt, hogy az ő kis lelkükben – bármit is mondanak szavaikkal, bármennyire is elismerik, hogy nekem milyen szörnyű volt ott, valamint hogy onnan csak megpattanni lehet  - , ott él a két, mérgező szülőjük.

Abban vagyok most Kedveseim, abban a mély csöndben…a nem-cselekvés óráiban, perceiben… amikor nem fogom eszközként használni ezt a könyvet. Nem teszek több önvallomást, hanem elfogadom, hogy a kapcsolatunk így, és ezen a szinten, a felszínen egyensúlyban van, és kérem, és vágyom, hogy adassék nekik lehetőség egyszer majd szembe nézni a sorsukkal! Melyet akaratukon és saját szándékunkon kívül mi írtunk nekik: a szüleik.

Együtt élni a bűnömmel, több, mint megtagadni azt, vagy kimagyarázni, megdumálni, agyon racionalizálni. Csak hagyom, hogy mindenhová kövessen az árnyékom, mérgező szülőségem, mint ahogyan azt is hagyom, hogy a jó szülőségem is kövessen. Mindkettőnek helye van a rendszeremben, és teljesebb leszek általa. Ami az utódaim hasznára is fog válni. Hiszen kinek használ egy elesett, betegeskedő anya? Akárhol is van…

Mindig is tudtam, hogy rengeteg hibát követtem el, és súlyos bűneim vannak a gyerekeimmel szemben, ez a könyv pedig hozzásegít ahhoz, hogy a saját sebeim nyalogatása helyett eggyé olvadjak „a gyermek” lelkével, a gyermekeim gyermeki lelkével, amit a saját gyermeki lelkemmel való szembe nézéssel tudok megvalósítani. És most ez történik…

Egyszer volt, hol nem volt…Voltam én. Mentem erre, és mentem arra. Egy napon elvetődtem az Asszonyképzőbe. Ott ezt a könyvet tolták az orrom alá. (Mérgező szülők). Majd egy hónap eltelt, mire kezembe vettem – halogatás. Olvasni kezdtem – összeomlás. Közben mentem csak erre, meg arra, mígnem elvetődtem egy sámáni hagyományokat oktató napra. –Kioldódás.  Ott egy közös gyakorlatot végeztünk. Én voltam a kliens, és ketten kísértek. Nem tudok minden részletet felidézni. Meghatároztam a kérésem, és indult a mókának legnagyobb jóindulattal sem nevezhető utazás. Be akart jönni az elme, de kitoloncoltam. Azt éreztem, most vajúdok. Aztán meg azt, hogy eldugultak az orrlyukaim, és a számon sem megy már be elég levegő. Azért tovább lélegeztem, mert ez volt a „parancs”. Sírógörcs, fuldoklás…Istenem, most megdöglöm, az szent igaz! Erre határozottan emlékszem. Úgy tűnik, az elmém mégis csak beslisszolt egy őrizetlenül hagyott egérlyukon. Ám már nem léphetett játékba. „Akkor megdöglöm! Még az is jobb ennél a szakadatlan lelki szenvedésnél.”  Aztán kimerültem. Oldalamra fordultam a hátamról, mint a szülőágyon szoktam volt. Lassan megkönnyebbültem. Az utazásnak vége lett. Nem akartam a világgal lenni. Csak bámultam a kertben azt a hatalmas ezüstfenyőt. Minden eggyé olvadt a térben és én üresebb voltam az üresnél. Semmi voltam és ugyanakkor minden… Az egyik kísérőm megkérdezte, hogy vagyok? Nem méltattam válaszra sem. Mintha üzentem volna neki: „találd ki”. Lassan tértem vissza. Aztán hazatértem. És vannak állapotok, ahová nem térek vissza soha többé.

Azt kívánom a gyerekeimnek, meg minden szerettemnek, barátomnak és üzletfelemnek, hogy nekik is legyen meg ez a mese, amit az imént írtam le. Menjenek erre és menjenek arra, mert a kereső ember talál! Aki bekopog, annak ajtót nyitnak. Aki kér, az kap. És belátom, hogy mindenkinek máshol van a kút feneke. Ahová először le kell süllyedni, hogy aztán felfelé lehessen rugaszkodni. Joguk van hozzá.

Aztán kellene ennek a mesének egy befejezés is.

S addig mentem, míg oda nem értem, s akkor meghaltam. Ha nem hiszed, járj utána!