Válaszok - Több tucat rózsaszín szemüveg ingyen elvihető!

„Kérjetek és adnak nektek”! És mivel életemben ez a reményt keltő szállóige már számtalanszor bizonyosságot nyert, a hitem ebben immár tapasztalattá vált. Csak aztán jól vigyázzak, hogy mit kérek magamnak! :)

Választ kértem, és megkaptam. Nem. Ne gondold, hogy kívülről jött a válasz, mert olyan előadásokat hallgatok Feri atyától hétről-hétre…hogy vagy felismerem bennük a tematikát, vagy nem. És természetesen képtelen vagyok másfél órát végig „figyelni”. Hallgatom csak, közben kötögetek, vagy főzök-sütök, és időnként felkapom a fejem. Pont, amikor kell. Amikor hallgatom őt, egyszer csak…előjön belőlem a válasz. Ami persze eddig is ott volt bennem, csak a sok agymotoros tevékenység közepette nem tudott megnyilvánulni. És ezért jó hallgatni valakit, aki mond ezt is, meg azt is, és egyszer csak, ha jó szelek fújnak, kihozza belőlem a saját válaszomat.

És mivel kértem, megtörtént. Mindezek okán nem vagyok már az az ember, aki tegnap voltam. És holnap is elmondhatom majd ezt – főképp a holnapi szájsebészeti műtétem után. J

Kérjetek, és adnak nektek! Hát én most azt kérem, Istenem, Istennőm, minden ősöm és szentjeim, hogy nekem az a fog holnap szelíden kifáradjon a helyéről minden gyökerének ága-bogával együtt. Aztán mehessek a dolgomra. Ezt kérem. Így legyen!

No, visszatérve Feri atyára, meg az én válaszaimra… Megerősítést nyert, hogy az életem eddig rózsaszín szemüvegen keresztül néztem, mert csak ennyi tellett tőlem. És e szemüveg most szépen összetört. Amikor meglátom azt, ami van. És nem csak a fantáziámon keresztül látom a valóságom illúzióját. Mint amikor átnézel a lobogó tűzön, s ahogy az a tűz felmelegíti a levegőt, az látványra megbontja a mögötte lévő teret, s minden valahogyan úszni látszik. A tűz délibábja…

A téma a szenvedély fenntartása a párkapcsolatban. Négy éve gyúrjuk egymást a párommal. A látomásom szerint „kirendelt” párom ő, akit először nem akartam elfogadni, de aztán…nem volt mese. És íme: itt vagyunk jó ideje…túl rengeteg életörömön és apró, személyes, és természetesen egyedül csak rólunk magunkról szóló csalódásokon. E négy év is arról szól, hogy miközben egészségesen örültünk egymás társaságának, felbukkant újra és újra a temetetlen múlt. Hosszú estéken, egy üveg bor mellett varrtuk el azokat a szálakat, amire volt már „rálátásunk”, s bizonyára fityeg ott még néhány cérna (vagy hajókötél).

Az ember a párkapcsolatában biztonságra vágyik, hogy a másik fél mindig elérhető legyen  - például érzelmileg, ugyanakkor épp ez az, ami kiapasztja később a kezdeti szenvedély forrását, és változtatja a mézes heteket uborkaszezon jellegű, hosszú hónapokká. Aztán itt van a megfelelési kényszer, és az a hiedelem, hogy „jól kell” csinálnunk. Már annál is inkább, mert hát ott a múlt… amikor tudatlanságból, felkészületlenségből, rózsaszín szemüveg hegyekkel felpakolva elszúrtuk és elszúrtuk és elszúrtuk…De majd most! Most már bizonyára tudjuk, hogyan kell jónak lenni a kapcsolatban. És akkor biztonság van. Ám a szenvedély kéri a maga helyét vissza a szívünkben, és ilyenkor történik az meg, hogy ezzel a szenvedéllyel kivonulunk a kapcsolatból. Először esetleg csak virtuálisan, mintegy személytelenül, bonyolultabb esetben pedig hús vér emberként, egy másik, hús-vér emberhez. Ahol lehet nem jónak lenni, hanem esetleg rossznak; malacnak az ágyban, lököttnek a hipermarketben, idétlennek egy bulin…és különben is: a felelősség, az otthon maradt.

Szeretnéd ugye tudni, hogy mi volt az én kérdésem? Sajnos nem fogod megtudni. Mert az a helyzet, hogy én magam sem tudtam igazán megfogalmazni. Hanem csak mondtam, hogy keresem a választ. Csak érzékeltem magam, hogy nyugtalan vagyok, hogy megrendül a bizalmam, és talán kezdek mumus lenni. Aki mindent kézben tart, mert így érzi magát biztonságban. A válaszomat sem tudom igazán megfogalmazni. Ugyanolyan sejtelmes, mint a kérdésem. Csak azt tudom, hogy könnyek törtek fel belőlem, és ki tudtam fejezni a bizalmatlanságomat. Mázsás köveket cipeltem eddig, hát nem is csoda. hogy olyan nehéz volt minden lépés!  És a tanítás, ami talán tegnap nem hangzott el, de valamikor máskor bizton többször is: „azt, hogy a másik emberrel, és pont ővele akarok élni, azt nem remélni kell, hanem eldönteni. A döntést követheti az elköteleződés. Ha valóban valami újat akarok hozni a „feljegyzéseim” (elmúlt kapcsolatok könyve) oldalaira, akkor mindenekelőtt felhagyok azzal, hogy a kapcsolatomból valami nagyon jót akarjak kihozni – főképp nem a legjobbat, a tökéleteset. Nem gyúródom állandóan az önreflexió mángorlójában, hogy minden téves redőt kisimítsak a kapcsolatunk vásznán. Ki tudom fejezni a vágyaimat, ha akarok valamit, és akkor is, ha nem. Óvatosan csak az önítélkezéssel! Mert arra lehet számítani, hogy az egyenlőség jegyében a páromat is meg fogom ítélni. Elköteleződés. Igen. Fontos szó az életemben – ötven éves koromra megérkezett az életembe. Már gyermekkoromban is élénken érdeklődtem anyukámnál, hogy ha elmúlik a szerelem, mi tartja vajon össze a párokat?  Ő valami olyasmit mondott, hogy „a szerelem átalakul szeretetté”. És az a helyzet, hogy ez nálam nem következett be. Alkalmanként megpróbáltam úgy tenni, mintha pedig de, aztán lett, ami lett.

Ha kiderül, hogy te, a párom, időnként átvágsz engem, vannak titkaid, vagy tovább merészkedsz, és elviszed a szenvedélyedet a szentélyünkön kívülre,  és rosszul bánsz velem, akkor nyilván való, hogy nem leszel annyira szerethető  a  számomra. És tudjátok, rá kellett jönnöm, hogy nagy tévedés volt, amikor, bármikor is azt hittem az életem során, hogy ilyesmi csak másokkal fordulhat elő, velem nem. Még most is döng, annyira pofára estem! Na és legalább akkora tévedés, ha azt gondolom, hogy most már aztán biztosan ez velem nem fordulhat elő…”A félelem, hogy elveszíthetjük a másikat – egy harmadik miatt – legalább annyira ősi, mint a bizalom. Ezért fogadjuk el, hogy hozzá tartozik ez is az életünkhöz. A szenvedély és a teljes elfogadás szerelmes állapota mellett helye van a veszteségtől való rettenet félelemnek is.” – Valahogy így szóltak Feri atya tegnapi szavai. És megéltem. Dráma, az nem volt. Kimondtam. Ennyi. Azt hiszem, nem lehet kimondani ilyesmit, ha nem születik meg az elköteleződés. És ha megszületett, nem lehet sokáig summogni.

Ne próbálj kombinálni, kérlek! Teljesen jól vagyok, és minden rendben van velem és velünk! Csak azért írtam le ezeket, mert annyira heuréka élmény, amikor felismerem, hogy a bennem lévő, elásott válaszok mellett, valódi okok is vannak elásva, ami miatt szarul tudom magam érezni. Hogy rájöttem – már korábban -, hogy amikor hárman lettünk (felnőttek) a házasságomban (cirka 27 éve), és aztán emiatt elváltunk, és én ott maradtam a két picivel, meg egy sok évig kísértő idegösszeomlással, az után az én történetem sokáig úgy szólt a számból: „miatta vagyok ennyire rosszul”. Ma már másképp látom ezt. „Fáj, hogy elmentél azzal a másikkal és én egyedül maradtam, és annyira gyűlöltelek ezért. Az volt a jussom, hogy a bennem forró gyűlölet az ablakig vitt a panelház ötödik emeletén. De aztán mégsem ugrottam. Talán valaki vigyázott rám.” A pszichózisomnak a bennem élő gyűlölet volt az oka, s az, hogy elhárítottam a felelősségből a magam részét. A szerelem, s a párkapcsolat féltése felnyisszantja azt a kérdést: és nekem mennyit ér önmagam, és mennyire gondolom komolyan ezt a szövetséget?  Tehát: mennyi a súlya számomra? Mert ha minden bilit kiborítok az asztalra, az összes titkot feltöröm egy nagy samuval, akkor valószínű, hogy értékzavar van – nálam.

Szenvedély és állhatatosság. Titkok, varázslatok, apró rosszaságok.  Eltekintés, befogadás, elfogadás. Az egyedi megőrzése a MI-ben.

Ahogy Anthony de Mello atya üzeni nekünk A szeretet útja című könyvében: (ma ilyen atya-nap van)

„Hagyom, hogy az legyél, aki vagy, hogy a saját gondolataidat gondolhasd, hogy a saját ízlésednek hódolj, a saját hajlamaidat kövesd, hogy úgy viselkedj, ahogy az neked tetszik.” – S persze hozzá teszem: magamnak is, feltétel nélkül meghagyom ezeket.

Áldás!