Vihar jő

Késő délután van. Az első hőséges nyári délutánok egyike. Minden mozdulatlan. A verebek egyhangún csiripelnek, a fűben, vagy a farakás alatt,  valahol egy-egy tücsök kontráz.  Fentről – úgy érzem – egy hatalmas fazékfedőt nyomnak lefelé, alatta a virágzó bodza illata még bódítóbb. A konyhakertemben vagyok. A forró anyaföldön mezítláb – úgy finom. A földből a gyomokat igyekszem kiegyelni a haszonnövények közül. A korai borsó már virágzik, egyik-másik virág már megfogant és megmutatja kicsiny borsó gyermekét.  Egy kiszáradt jázmin bokorról ágakat vágok, olyan kuszákat, és a borsók mellé szúrom a földbe gyengéden. Ők fogják tartani az indákat. A földet is puszta kézzel kell túrni. Így vagyunk igazán közel hozzá. A héten sem növesztek már pláza karmokat. De ehhez már hozzá vagyok szokva. Nem is vagyok ilyen cicoma típus, a vegyszert sem tűri a körmöm.  Több örömet ád nékem, ha kézzel túrom a földet, s érzem, hogy bizony jó lenne már neki egy kis májusi, aranyat érő eső.

Önfeledten kertészkedem, mígnem…egyszer csak megdörren az ég. Aztán újra. Körülnézek:  ennek biz’ a fele sem tréfa!  Hamar, ki a konyhakertből! Összefogdosom a ruhákat a szárítóról, behúzom a szépséges virágaimat az eresz alá, épp csak elrakom a kint hagyott csecsebecséket, s máris leszakad az ég.

A kutya bekéredzkedik.  Ahogy én sem, ő is sem bírja az égzengést. Az ablakon át bámulok kifelé, egyre jobban omlik az ég. A vízfüggöny egyszer csak összekuszálódik, s minden irányból, mint megannyi apró bomba, koppannak a borsónyi jégdarabok az ablakon, s a ház falán. Tehetetlenül nézek  kifelé, esély nincs rá, hogy kiszaladjak a palántáinkhoz, melyeket már jó ideje olyan nagy gonddal nevelünk egy ládában. – Most aztán mindennek vége – gondoltam. A jég elverte még az eresz rejtekében lapuló gyönyörű petúniáimat is, akkor mennél inkább kárt tesz a védtelen paradicsom palántákban!

Záporozik a jég mindenfelől. Hosszú percek múlnak így el. Amikor az égi áldás alábbhagy, egyszerre futunk ki a palántákhoz. Megkapjuk a két végén, azzal futás befelé, a fedett teraszra a ládával. Az ifjak bánatosan lógatják a fejecskéiket. Erősen nézik, honnan is nőttek ki. A jégbombácskák egy-egy levelet lezúztak róluk, de talán egyéb bajuk nem esett.

Elvonul hát a vihar. Egyetlen vihar sem tart örökké. Az égé sem, s az emberé sem. Csak hagyni kell, hogy elmúlhasson. Én ugyan nem marasztom a jeges felhőket, el is rohannak Kelet felé tüstént.  Nyomukban felragyog a Nap, s csak ilyenkor, vihar után mutatja meg, hogyan tud mindent aranyba önteni. A természet varázsos alkímiájával még a szürke dió rönköket is vörös-arany színűvé változtatja. Engem a színek elvarázsolnak. Különösen a természet színei. Végig járom a konyhakertet ebben az alkonyati fény-pompában, hogy lássam, mi maradt a pusztítás után. A szabadföldi növényeim állták a próbát. Egyedül a ceruza bab vágta vigyázba a leveleit, s a zsázsa katonás rendje változott meg, riadt hangyaboly képét formázva. Bár a zsázsák természetüknél fogva nem mentek sehová. Mondanom sem kell, hogy a keskenylevelű porcsinok és szívós disznóparéjok csak nevetnek az egész égi háborún. Jól megszívták magukat vízzel és peckesen hihúzzák most magukat. Holnapra akár kétszer akkorák lesznek, mint ma voltak.

Egyébként van abban valami, hogy a porcsinfű késlelteti a talaj kiszáradását. Azon a részen, ahol még nem tudtam elvégezni a gyomszedést, a talaj egészen nedves volt, míg másutt már porosra aszott. Mégis meg kell szabadítanom növénykéimet tőlük, hiszen sokkal gyorsabban fejlődnek, így elnyomják azokat.  Én meg, valahogy olyan vagyok, hogy jobban szeretem a borsófőzeléket, mint a porcsinfű levest. Még eljöhet ugyan az idő, amikor a hagymaszárat is befőzzük – ki tudja? Egyszer a gyomoknak is nagyobb becsülete lesz az asztalon.

Az ég nem kegyelmez. A jégmuníció úgy tűnik elfogyott, de tovább ömlik az eső. Feltámadt a szél, tépi, csavarja a hatalmas fákat. A levegő felfrissül és végre kristálytiszta. A tücsök, valahol a fakupac alatt, úgy érzi, végleg elmúlt a veszély, s monoton mantrájával álomba ringat bennünket.

Jó éjszakát!