Vissza a Forráshoz

Csernustól olvasom a A férfi című könyvet. Nem is értem, hogyan vetemedhettem ilyesmire, mikor annyira bánt a stílusa. Az előadásait is éppen ezért, képtelen voltam hallgatni. Tegnap este, hirtelen ötlettől vezérelve kértem páromat, hogy teremtse elő nekem ezt a könyvet. És már neki is láttam ma, hogy beleássam magam a férfiba. Megint szembe jött a tanítás: férfi és nő, nő és férfi, elválaszthatatlanul összetartoznak. A férfi az anyától születik, a férfi a nővel él házasságban, együtt válnak szülővé, egymás tükrei…szóval, csak együtt „kezelhetőek”.

Elérkeztem egy fejezethez:”Egyedül vagy magányosan?” Ez a fejezet azért értékes számomra, mert benne választ kaptam, hogy mi történt bennem például szerda este, amikor fára akartam mászni, és el akartam rohanni, nem tudom hová…

Miért féltem minden este a sötétben? Mi történt bennem 11 éves korom táján?  Amikor megoperáltak sérvvel, és a műtéti trauma kihozta belőlem a pánikot. Esténként…És később, amikor elváltam, és egyedül maradtam a gyerekeimmel 24 évesen, akkor a segítőmnek vittem egy okot: elhagyott a férjem, de a segítőm jó érzékkel tovább ment, vissza, az időben. Csecsemőkoromig.  Annak nem tudtam megfejteni a valódi okát, hogy miért volt csak átmeneti a segítsége, hiszen a terápia után még 6 kemény évem volt, amikor minden este… És később is…

2008-ban újra kezdődtek a rohamok. Hirtelen ájulásszerű tünetek, amikor a mezőn voltam a kutyámmal, egyébként egyedül és telefon nélkül, és nyugalmas légkörben. Bárhol, bármikor, váratlanul csapott le a szorongás. Ez apám halála után volt. Gyötrelmes évek után jött egy könnyebb időszak, ami rohammentes volt, egészen a múlt szerdáig, amikor este…

És ezt a nagyon fontos állomást egy kicsit most megrágnám itt veletek több szempontból és annak tükrében, amit abban a fejezetben olvastam.

A szorongás a depresszió klinikai tünete. Jellemzője, hogy az oka nem meghatározható. A feszültség okát azonban szinte azonnal meg tudja határozni a szenvedő. A feszültség az ösztönös reakció egy sokkoló helyzetre, például, amikor a baba távol van az anyától, és egyedül is van. Tehát nincs ott senki, akire számíthatna. (És nem csak fizikai értelemben van így, hanem akkor is, ha az anya a saját feldolgozatlan szálai miatt a csecsemője számára érzelmileg elérhetetlen.)

Az elhanyagoltságból fakadó feszültséget a baba nem tudja feldolgozni, legfeljebb csak bömbölni tud, és ezért az ebből képződő lenyomat a lelkén később szorongásos tünetek formájában, újra és újra kísérteni fog. Az ok azonban feledésbe merül. Senki sem tudja felnőtt korában saját élménye alapján kifejezni, hogy „anyám nem törődött velem, ezért nagyon feszült voltam.” Helyette szorongani fog, mely szorongást kellemetlen és kellemes (!) helyzetek is előhívhatják.

Miért írom le mindezeket? Indoklásul előadom, hogy bár tudtam a rokonaimtól, hogy a születésem után anyukám megbetegedett és élet-halál között volt,  valamint anyukámtól tudtam, hogy az érkezésem megrémítette, de ha ez lett volna az eredeti ok, akkor a regressziós hipnózisban meg kellett volna oldódnia ennek a feszültségnek. Igen ám, de nem oldódott meg. Ezért az időben még vissza kellett volna menni, ahová az akkori terapeutámnak már nem volt bejárása.  Én nem vagyok egy „előző élet-fan”, de az egészen biztos, hogy ameddig visszalátok az anyai vonalamon, a nők rengeteg terhet cipeltek, és nagyon nehéz sorsuk volt. Édesanyám elengedte a tudatát, a nagynéném is, és én sem vagyok normális. A családban mi unokatestvérek, mind nők vagyunk. Egyikünknek sincs rendben szerintem az élete. Egyikükről konkrétan tudom, hogy egész életében csak sodorta az ár. Intelligens,  csinos és három fiú anyja, és egész életében ezerrel kereste a helyét a világban, de mindig csak az ideggondozóig jutott. És tudom, ahogyan engem sem, őt sem értette meg senki. Ezért egyedül maradtunk a családunkban, bezárkóztunk, betegeskedtünk, hátha valaki „észrevesz” végre. De mindhiába. És ugyanígy nem vették észre az anyukáinkat, apukáinkat az ő szüleik, és nem értették meg őket, mert hiányzott az a láncszem. A nagycsalád egységben látásának képessége. Hiányzott belőle az világlátás hagyománya, és csupán a funkcionális rituálék mentén maradt meg néhány foszlány, melyeket én később legelébb vettem semmibe. Pontosan azért, mert nem éreztem mögötte a tartalmat.

Az én anyai vonalam történetéhez még az is hozzátartozik, hogy 1944-ben elhagyták Gyimesbükköt, és Kaposvárra menekültek az oroszok elől. Onnan felköltöztek Pestre, és soha többé nem mentek vissza életvitelszerűen lakni a földjükre. Mindenük odaveszett. És ott maradt a hagyomány egy darabja is. Egy jó nagy darabja. A környezet, a világszemlélet, a tudás.

Nem, valóban nem jelenti ez következetesen azt, hogy okvetlenül másokat kellene gyógyítanom, hiszen elég lenne gyógyítani a saját életemet, a saját (származási) családomat, mely egyébként a totális szétesés szélén áll. Istennek elég volna ez is. És az is világos, hogy senki sem lehet próféta az ő hazájában. Így mindannyiunk számára egyéni küldetés marad, hogy visszaszerezzük azt az elveszett láncszemet. Ha én összekapom magam, abból a legtöbbet kétségkívül a leszármazottaim tudnak profitálni és kevésbé a párhuzamos generáció, melyben unokatestvérekként vagyunk jelen.

Én úgy „emlékszem”, és ez a másik rezdület, hogy nem szégyen az, ha embertársainkon segíteni tudunk. Szóval én úgy emlékszem, az ősi időkben nem volt abban semmi meghökkentő, hogy egymáson segítettünk, ahogy tudtunk. Aki sokat segített másokon, az Tudó lett. És a tudását el kezdte örökíteni. Tudó lett a lánya, annak a lánya, annak a lánya. És írás nélkül adták át generációról generációra a tudásukat. A női dolgokat a női vonalon, a férfi dolgokat a férfi vonalon. És ez a lánc szakadt meg. És a hiány ébred minden egyes feszült, szorongó állapotban.

A tudásnak két szálát ismertem meg. Az egyik szál az, ahogyan a világot látjuk. Ahogyan a testünk működéséről gondolkodunk, és abban a tudatban vagyunk, hogy a testünk egyfelől a lelkünk tükre, másfelől pedig képes meggyógyítani saját magát. A másik szál pedig gyakorlati tudás. Gyógyfüvek, módszerek, hiedelmeken alapuló rituálék.

Ha vissza akarom élni azokat a tudó időket, meg kell változtatnom a tudatállapotomat. Erre valók a gyakorlatok, a kunyhó. Sokat tanulok a könyvekből is, a megértés mezeje azonban megfoghatatlan marad. Azt nem lehet megvenni, oda csak elmenni lehet. Ha van rá engedély. De az úgyis kiderül előbb-utóbb…

Így nekem mostanra összeállt az egész kép. Helyére került az utolsó puzzle darabka is. Több szintű a gyógyulásom. A jelen való életemben, és az egész rendszerben.

Nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla. Az ezoteriának elveszett az értelme. Minden, ami ezoterikusnak lett beállítva, mostantól pontosan az exoterikusságával tud hatni, gyógyítani. Most azt a korszakot éljünk, hogy a tudás legyen mindenkié. Bár a lehetőség nem új keletű, és el ne hidd, hogy a New Age irányzat része!

Kint Cserkúton találtam a tűzifa között egy Keresztény Élet nevű lapot. Egy cikken akadt meg a szemem. Nem tudom miért…fel is olvastam, néhányan hallgatták. Szerintem nem kellene annyira menekülni a Biblia és benne az Ószövetség elől. Figyelemre méltó és ide illő citátot találtam, melynek ez a vezérgondolata:

„Bárcsak mindenki próféta volna!” 4Móz11, 24-29.

Akkor talán itt is lenne az ideje elgondolkozni!

Tehát az éj bajomra nem volt megoldás csak a fogantatásig visszamenni. Azért nem tudtam rendeződni végérvényesen, mert még visszább kellett volna menni, és felismerni, hogy a tudás átörökítésének hiánya miatt megszakadt az odatartozás érzése. Míg kicsi koromban valósággal rettegtem a sötéttől és a csendtől és utáltam Csobánkán aludni, távol a várostól, vénségemre ma éppen attól ver ki a víz, ha túl sokat kell a zajos, büdös városban tartózkodnom. Rosszul vagyok a plázákban, nyomasztó érzés fog el, és látásom elhomályosodik, valahányszor a polcok között kell kajtatnom. És azt is nehezen látom meg, ami az orrom előtt van. Ugyanakkor kint a természetben is félek. Nagy gond volt éjszaka, hogy 100 métert megtegyek a sötét erdőben a budiig, mert éjjel olyan, mintha megindulna az egész föld. Minden finoman recseg-ropog. Így meg kellett állapítanom, hogy most bizony sehová sem tartozom igazán. A pláza-életbe továbbra sem vágyom. De sokkal többet fogok eztán az éjszakai erdőben tartózkodni. Errefelé sok a vadles. Már rég óta érlelem magamban, hogy felmászom oda, és kint leszek éjszaka. Nem is csak a látomásért, hanem azért, hogy Természetanya ölébe visszataláljak. Kivenni abból az ölből már megtanultam. Tenyésztettem nyulakat, feltörtem a földet és termeltem zöldségeket, összegyűjtöm a hulladék ágakat (ez utóbbit még ma is művelem), gondozom a kertet, de mégis, keresem még az érzést, melyben a természet hordoz és megtart engem.

Mert az a bizonyos tudás egy sajátos életérzés is: a természet része vagyok. A természet bennem, én a természetben. Nem én és az erdő, hanem én az erdő…

Jaj, be’ szép!