Visszaélés - Cserkútpuszta - egyetlen lépés visz oda
Ahogy cuppogtunk a sárban, minden lépés egyre nehezebb volt. A hátam fájt mind jobban és jobban. Olyan voltam, mint egy ószeres, kinek minden portékája a nyakában lóg, s úgy rója a dombokat…kinek is akart eladni, mit is? Tán a vaddisznóknak? Elfogyott a levegő. A fejemben hevesen dobogott a szívem.
Dolgozz lábam,
dolgozz kezem,
Szolgálj tüdőm,
Szolgálj szívem!
Áradjon bennem az életerő!
Nincsen tér és nincs idő!
Zakatolt a fejemben erre az én zarándoklatomra kapott dalom.
Mert én nem is élek együtt a testemmel. És nem is bízom benne igazán. Pedig azért van, hogy engem szolgáljon. Hogy lelkemet elhordozza ezen a Földön. Ezen a sárgombócon. S olybá tűnt, hogy a világ összes sara most itt gyűlt meg a Cserhát dombjai között. Döbbenten döbbentem rá arra, hogy már ott tartok, hogy a saját motyómat sem vagyok képes elcipelni innen oda. S ha még csak a saját lenne! De ki-mindenki totem-ágát veszem én a nyakamba fujtós kötélen?
Bence jött kicsivel mögöttünk. Jó lélek. Átvállalta az egyik hátizsákomat. Mert úgy jöttem, mint a száműzött, kinek volt egy órája, hogy összeszedje néhány rongyát, valami élelmet, s már indulnia kellett. Így volt két hátizsákom, egy nagy kézi szatyrom, a táskám, a dobom, és még valami…Egy gyönyörű, halott faág, melyet haza akartam hozni minden áron, mint emléket. Átadtam hát az egyik zsákot, és a maradék motyómat tovább vittem. Hirtelen könnyűnek éreztem magam, mint az ember, akinek vágyszükségletei kielégítést nyertek. De nem tartott soká az öröm. Hamarosan nehéz lett megint minden. Ismét megálltunk. Akkor a kötél lecsúszott a sár-nehéz faágam egyik végéről.
-Ez a faág nem akar velem jönni – bukott ki belőlem hirtelen a felismerés. Leoldottam a másik felét is, jó megragadtam a végét, s egy mélyről jövő harci kiáltással elhajítottam a bozótosba. Majd elcsomagoltam a kötelet, s immár jelentősen megkönnyebbülve indultam tovább dagasztani a sarat.
Ó igen, az elfojtások…Osho-Tarot, 10-es lap. Ez kaptam mára reggeli helyett. A képen egy férfi roskadozik a reá fonódó kígyószerű indák terhe alatt…mint az én hegymászó kötél darabom fojtogatta a nyakam, melynek végén az a nehéz ágdarab himbálózott lépteim ritmusára. Az életben mindig van egy pont, amikor dönteni kell. Jó döntést akarsz hozni, a legjobbat, ezért vársz…valamire vársz…talán megszületik az a legjobb döntés…de közben…fojtogatnak az indák. Nem lehet a legjobbat hozni, csak valami éppen megfelelőt. S nincs matematikai képlet arra, hogy kiszámold a következő lépést, vagy a következményt. Sem a magam javára, sem más javára… és eldobtam.
Az életben a vak bizalom képessége fontosabb a tudásnál, mellyel minden előre kiszámítható. Ugyanakkor kockázatot hordoz magában. Még sokáig eleven emlék lesz, ahogyan vakon követtem Flórát, aki ösztönösen vezetett engem. És én egyszer sem csókoltam a sárba, pedig racionálisan bármelyik lépésnél lett volna egy lehetőségem ily módon kifejezni Földanyánk felé mély hódolatomat. Kicsi gyermek voltam, ki anyját követi, sebesült katona voltam, aki már nem a saját erejéből megy, és azt sem igen tudja, hogy hova…és újra anya voltam, és vezettem Flórát, árkon és bokron keresztül. Nem volt más a szemem előtt, csak az, hogy haza kell érnünk. Épségben haza kell érnünk. Szimattal jártuk az erdőt. És éberséggel. A bozótos kedves hely a sártenger után. És meghoztuk ezt a bozót-áldozatot, annak érdekében, hogy könnyebb legyen. A könnyebbség megszerzése áldozatokkal jár. Persze ingyen kéne. De ingyen nem megy. És hasítottuk a bozótost, az meg hasított bennünket. De csak mentünk rendületlenül…de jó volt hazaérni!
Leültem veled a sarokba. Nem választottuk egymást, csak így hozta az élet. Holló mesélt nekünk, dobolt és énekelt, és mi elhajóztunk a szellemhajón…Te az én álmomat láttad meg, én a tiédet. És magunk adtunk értelmet neki. Hát nem árt résen lenni, milyen értelmet, sorsot is írunk magunknak, s mibe öltöztetjük az álom-bábot! Még mindig az én utamról szólt…fel a hegyen, a fák között, az egyenes ösvényen. Amit láttál, Anikó, ott az erdőben hirtelen megjelent. Másnak egy erdőrészlet, olyan, mint a többi. Hiszen, itt bármerre nézünk, mindenüvé fák vannak, és többnyire egyforma fák. Csak az én valóságomnak álltak egy sorba…Mint egy díszőrség, és énekelnek szépen: „Üdv annak, ki átkelt, és megérkezett a túlsó parta!” Fel kell mennem csak, akár bekötött szemmel…és tudom, mert mondtad, hogy szurkolsz nekem. És ez jól esik…
Mint a kedves, szerelmes szavak, ha kipenderülök a világ szélére. Nem örömből, hanem azért, mert az üresség ezzel jár. Amikor elviszik a manók a batyudat, üres edény leszel, üresebb az üresnél…A csacsogás mellettem csak értelmetlen zuvatolásnak tűnt. Még a hömpölygő patak máskor oly kedves bugyborékolása is mindegy volt teljesen…és a szarvas koponya önkéntes fejesugrása a tornác korlátjáról, mikor pedig épp senki sem járt arra. A kőre puffant, de meg sem kottyant neki. Csak ránéztem, mint egy leszedált, és nem érdekelt, hogy leesett. A szelíd hátba simogatás mindennél jobban fájt. Mintha csak ütöttek volna. Nem érdekelt, hogy együtt érzel, hogy jót akarsz. Nem jó csak lehajolni a görnyedőhöz. Hanem fel kell emelni. Szemébe nézni, átölelni és szeretni.
Szerelemmel gyógyít a Mester, s nem akar magának. Ennek a tudásnak nehéz a művészete. Nem adják csak úgy minden gyorstalpaló táltos képző tanfolyamon. Sem váltságdíjat nem követel tőled, sem prédának nem néz. Csak szeret és gyógyít és elenged. Hogy egyedül járhass…Ezt kaptam Hollótól.
S igen, írásom is köszönet ezért, a hálám jele. Benne vagyok én is vastagon. Hogy addig vergődtem a magam sáros útján, s estem, merültem, felálltam, estem, merültem, felálltam. Mígnem Cserkútra haza találtam.
Abban a menedékben együtt él a szeretet, a tudatosság, és az erő. Inkább ezeket hoztam haza nehéz faágak helyett. Hogy beérjek, mint a cseresznyék Osho kártyáján. Vagy beérjek a célba, mint egy vándor.
"Ha a meditációd fénye már minden éjszakádat beragyogja, akkor a halál sem halál többé számodra, hanem csak egy ajtó az isteni minőség felé. Akkor szíved fényében a halál egy ajtóvá változik, amin keresztül beléphetsz az egyetemes lélekbe; eggyé válsz az óceánnal. Ha nem tapasztalod meg ezt az óceán-érzést, hiába volt az életed.
Mindig most van, és a gyümölcs mindig érett. Csak bártorságot kell gyűjtened, hogy belépj a belső erdőbe. A gyümölcs mindig érett, és az alkalom mindig épp megfelelő. Nincs olyan, hogy "nem megfelelő pillanat".
„Idézem hangomat, önnön hangomat, harangot hallok, szelíden hívogat. Új élet támadt megfáradt testemben, új ruha lelkemen, mindig a jelenben.” Így a dal, melyet valamikor az őszön írtam. A belső hang már rég fogja a kezem, és én már régen úgy megyek utána, ahogyan Flórát követtem az erdőben – feltétel nélkül. S a nyitó kör lapja nekem a Nagy Arkánum II-es lapja volt: Belső hang. Ez most nekem olyan „magasság”, amiből még csak lezuhannék a fenekemre. De azért itt van, kopogtat, és lesz talán még néhány sárba merülés is.
Ha megtaláltad az igazságot önmagadban, akkor mindent megtaláltál ebben a világban. Az igazság rajtad keresztül találja meg az útját. Amikor kinyitod a szemed, az igazság nyitja ki szemeit. Amikor behunyod a szemed, az igazság hunyja be szemeit.
Ez egy óriási meditáció. Ha megérted ezt az egyszerű módszert, akkor semmi mást nem kell csinálnod: bármit is cselekszel, azt az igazság teszi. Ha sétálsz, az az igazság; ha alszol, az igazság pihen benned; amikor beszélsz, az igazság beszél belőled; amikor csendben vagy, az igazság hallgat benned.
Ez az egyik legegyszerűbb meditációs technika. Lassan-lassan minden leülepszik benned e képlet szerint, és akkor már semmilyen technikára nincs szükséged. Amikor meggyógyultál, eldobod a meditációt, eldobod a gyógyszert. Akkor már igazságként élsz tovább: elevenen, tündöklőn, megelégedetten, üdvözülten - önmagad dalaként. Egész életed egy szavak nélküli imává, vagy még inkább áhítattá, isteni keggyé, egy olyan szépséggé változik át, ami nem a mi földi világunkhoz tartozik. Életed a túlvilágról a mi világunk sötétségébe hatoló fénysugárrá alakul át.
***
Nem fűzöm tovább…rá nem érő érdeklődőknek talán még ez is túl hosszú, túl sok. Csak néhány információ-foszlány pedig – mindössze. Olyan instant birka leves – szerű. Nem lenne helyes azonban forró vízzel elkeverve felhajtani. Az út mely a végtelenbe visz, mindig csak egyetlen lépés. Én odaszántam azt az egyetlen lépést. Az pedig az volt, amikor kiléptem a házunk ajtaján. Minden ott kezdődött.
Kedvesek!
Cserkútpusztai visszaélésemet olvashattátok.
Történt: 2016. február 12-14.
Vezette: Fehérholló Öskü Karabaksa karabaksa.hu/---feherhollo-osku---irasok--versek--
Cserkútpuszta Nógrád megye
Szeretettel és hálával:
Andi