Voltam Olaszbaaa'

2015.04.09 21:16

Kedves Látogatóim!

Én aztán jól eltűntem, mint szürke szamár a ködben. Mentségemre legyen mondva, igen mozgalmas volt a Nagyhét. Egyfelől készültünk párommal a mi első, közös utazásunkra, másfelől még szerettem volna a kisebbik családom is vendégül látni. Szerdán ezért elviharoztam értük. A két és fél nap balul sült el, mivel kisfiam megbetegedett. Egész éjjel borogatni kellett, olyan lázas volt. Másnapi program: doki, majd heverdel, pénteken este haza vittem őket, és gyorsan pakoltam. Hiszen szombat hajnalban indultunk Velencébe. És akkor, szabad elhatározásból itthon hagytam minden nyűgömet.

Csodás volt ez a három nap! Néhány óra utazás után a postojnai cseppkőbarlangbéli élmény máris kirepített az időtlen most-ba. Lent, 160 méter mélyen a föld alatt, a cseppkövek formálta mesevilágban nem volt más, csak a jelenvaló csoda, mely százezer évek titkait tárta elénk. Az alacsony légnyomáson elálmosodtunk. A kisvasút előhívta kicsi gyermekkorom vidámparki emlékeit – csak itt a sziklák valódiak voltak. Valahol a túra vége felé, egy ormótlan akváriumban próbálkoztunk meglelni a barlangi vak gőtét, egy jellegtelen, gyíkszerű, albínó állatkát. És arra a gondolatra fakadtam, hogy mindig e jószágra fogok gondolni, valahányszor elveszíteni látszom az életem értelmét. Ez a „hozzá képest az én helyzetem, sorsom, életem” elnevezésű életlátás, és csak jól jöhetek ki belőle.

Szakadó esőben indultunk tovább. A karcsú viaduktokkal és karácsonyi fényárban pompázó alagutakkal tarkított pálya mentén Szlovénia csodálatos hegyei békésen pipáltak. A tavaszi sarjadó legelők valósággal ragyogtak a mindent beborító, ázott szürkeségben. Sűrű este volt, mikor megérkeztünk Lido di Jesoloba. Elfoglaltuk szállásunkat és…ebből a napból  többre nem emlékszem.

Húsvét vasárnap reggelén…a második napon…az eső elállt, és heves szél zúgott a tenger felől.  7 órakor reggelizni mentünk. A tágas terem, csupa ablak. Miközben falatoztunk, a viharos tengert csodáltam. Nagyon belejöttem a tenger csodálásba. Ahhoz képest, hogy majd 30 évig csak vágyakoztam rá, most fél éven belül kétszer is belemerülhettem a végtelen kékségbe. Az idő kegyes volt hozzánk. A zord szél elfújta a még zordabb felhőket, és reggel kilenc óra tájban szerencsésen partot értünk a komppal a verőfényben fürdő Burano szigetén. A híres csipkéből egy darabot sem láttam, helyette a sarki kocsmában megismerkedtem a Grappa nevű törkölypálinkával, mely oly ízletes volt számomra, hogy nem jöhettünk haza nélküle. Olyan érzésem, volt, a sok színes házat látva, mintha egy mesevárosban lennénk, ahol törpikék laknak. Háromezer törpike hatalmas templomot épített magának, még hatalmasabb toronnyal, mely az ingoványos talajviszonyok miatt kényelmetlennek találta a derékszöget, és jól láthatóan bóbiskolt. A felső harmadát vaspántokkal erősítették meg, nehogy leomoljon. Ijesztő látvány volt, s egyszersmind lenyűgöző.

Burano szigetéről áthajóztunk Muranóba, ahol egyenesen az üveggyárban találtuk magunkat. Egy korombéli fiatalember egy gombócnyi forró üvegmasszából nagy hirtelen táncoló paripát varázsolt mesteri ügyességgel. Másfél perc alatt el kellett készülnie, mert az után az üvegmassza hűlni kezd és már nem formázható. Az ámulattól tátva maradt a szám, és nem is csuktam be…egészen Velencéig. Én meg sem tudom becsülni, mennyi ember lehetett dél tájban Velencében, de voltak útszakaszok, ahol egy gombostűt sem lehetett volna leejteni – hát még megtalálni. A fejek között pipiskedve nézhettem meg élőben a Sóhajok hídját, a Dózse palota homlokzatát, a San Markó Bazilikát, de csak kívülről, mert nem lettünk volna képesek kiállni a sort. A harangjátékok azonban csodálatosak voltak. Bejártuk a Canale Grande innenső és túl oldalát, átgyúrtuk magunkat a Rialto hídján. Onnan néztük a gondolákat, kisebb-nagyobb motoros csónakokat és a Vaporettót, mely a helyi busz. Az idegenforgalmi látványossággá alacsonyított Világörökség, Velence elhagyatottabb sikátorai már a pusztulás letörölhetetlen nyomait viselték magukon. Nem csak az egyre emelkedő vízszint, hanem az egyéb természeti elemek is csúfot műveltek az öreg házak falaival. Egy szélvédett belső udvaron leültünk a földre, mert pad sehol sem volt kirakva, és sütkéreztünk vagy jó két órát a tavaszi napon. Az udvaron gyerekek fociztak. Egy árva zöld labda egyszer csak odagurult a mellettünk heverésző olasz családhoz. A nagyobbik lány tőlem kérdezte olaszul: „che cosa balla?” Még anyukámtól tanultam, hogy a „che cosa” azt jelenti: kié. A „balla” az meg egyértelmű volt. Mivel azonban olasz tudásom itt véget is ért, magyarul válaszoltam, hogy fogalmam sincs. Most vagy értett magyarul, vagy ráérzett a lényegre, minden esetre játszani kezdtek a kis zöld labdával. Érdekes megjegyezni, hogy azok az olasz emberek, akik az idegenforgalomból élnek…illetve még azok is, elsősorban a saját nyelvükön igyekeznek kommunikálni a turistákkal. Még ha értenek is angolul, németül, akkor is olaszul válaszolnak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy megértik majd őket. Én erre hamar rájöttem, így nem is strapáltam magam, hogy akár németül, akár angolul próbáljak boldogulni velük. „Két Grappát kérek”, és közben felmutattam két ujjamat. Erre ő elmondta olaszul, és már mérte is. Hát ilyen egyszerű boldogulni.

Velencei bóklászásunk alatt megláttunk egy kávézót, melynek kirakatában a Bialetti cég kávéfőzői pöffeszkedtek: kisebbek, nagyobbak, színesek, aranyosak és dölyfösek. Nekünk van már egy spéci kotyogós főzőnk a Bialettitől, nagyon szeretjük, mert habosítja a kávét. Szumma-szummarum, kénytelenek voltunk beszerezni azon helyben egy kapucsínó főzőt is. Nagy boldogan indultunk vissza a megbeszélt találkozó helyre. Már alkonyodott. A sok nép megfogyatkozott a San Marco-n. Ott maradt utánuk a temérdek szemét. A sirályok és galambok nagyon örültek a szemét között megbújó csemegéknek. Olyan közel repkedtek hozzánk, hogy az egyik nyakon is legyintett. A szél nem csillapodott, jóformán kottára fagytunk, mire megjött végre a hajó, ami kivitt bennünket a jesoloi szárazföldre. Itt buszra szálltunk, és indultunk a szállásra. Fél 10-kor sípszó és amnézia reggelig. Aztán reggel hétkor ismét tenger-szem-lélet, reggelivel. Mielőtt elidultunk utunk befejező állomására, Padovába, kiszaladtunk a tenger partra. A selymes homok fodros volt a széltől, a végtelen tenger hullámzott…sehol egy emberi lélek – rajtunk kívül. Azt hiszem, ez így volt a legszebb.

Padovába utazván végig futtattuk tekintetünket a Pó-síkságon. Amerre csak jártunk, rendezett kertek, megművelt földek. Még Húsvét hétfőn is dolgoztak a gépek. Padovába érve kitört az igazi tavasz. A szoborparkon át a Szent Antal Bazilikához mentünk. Ezt a templomot megnéztük belülről is. Káprázatosan cifra volt, de harmonikus. Néhány fényképet is készítettem, amíg a teremőr le nem kapcsolt. E bazilika falai között őrzik Szent Antal hamvait, és néhány ereklyét, mint például mumifikált nyelvét és agyának egy darabját is. Mindezekből természetesen semmit sem láttam, de nem is bántam, elegendő volt nekem, hogy egyáltalán ott lehettem személyesen.

Szent Antal személyét is övezik legendák. Például, hozzá fohászkodva, visszaadja, amit elveszítettél. Mi pénz szoktunk ajánlani cserébe, s ez a pénz a szegényeké lesz. A mi családunkban hagyomány ez a „talált tárgyak osztálya” szolgáltatás. És számos dolgot találtunk már meg Szent Antal segedelmével. Legutóbb mobil telefont, mely úgy eltűnt két hétre itt a házban, mintha sosem lett volna. És nem akart előkerülni. Amikor Szent Antalhoz fordultunk segítségért, fél órán belül megtaláltuk. Valami idétlen helyen, ahol sosem kerestem volna. Ugyanígy kaptam már vissza kapu kulcsot, nagymamám az arany függőit, és még sorolhatnám, egész este.

Padova nagyon szép városka, tiszta, rendezett, sokkal jobb állapotban van, mint Velence. Utcáit a Vili-busz járja, mely egy 10 éve működő, hibrid üzemű tömegközlekedési eszköz. Egy darab sínen fut, és gumi kerekei vannak. Egy francia cég fejlesztése, és 2004 óta, Európában elsőként, Padovában helyezték üzembe. 

Déli 12 órakor beszálltunk a buszba, hogy 10 óra múlva kiszállhassunk Budapesten.

Velencei és minden egyéb élményeinket ezúton is köszönjük a Vivaldi Travel-nek, és végül, de nem utolsó sorban Horváth Zoltán idegenvezetőnknek, aki mellett mindvégig teljes biztonságban érezhettük magunkat . Páholyból kísérhettem figyelemmel munkáját, mivel a buszban legelől ültünk. Felkészült volt, nyugodt és határozott. Munkáját, szolgálatát látva, kicsit sajnáltam, hogy én végül is nem teljesítettem be idegenvezetői pályafutásomat, de az ember az egy élete alatt nem lehet „minden”.

Köszönöm, hogy úti beszámolómat elolvastátok, nézzétek meg a képeket is! Én csak azt tudom mondani, hogy érdemes volt elmenni, a hely és az idő alkalmas volt mindent felejteni egy kicsit. Jó ez így, mert aztán az ember jobban tudja, hogy mit is, hogyan is kell tenni.

Képgaléria: Voltam Olaszbaaa'