A kék golyó
Különös az Élet pálmája, főképp, ha nehéz kókuszdiókat terem. Megint egy nagy házban, sőt, egy egész komplexumban, egy szép belső kertben, folyosókon, lépcsőkön, fel, és le.…a hatalmas ablakokon kinézek, és látom, hogy az égen úsznak a májusi gomolyfelhők. Az első, igazán meleg nap az idei évben. A labirintusokban csatangolok. Elveszítettem a kapcsolatomat a valósággal. Csak megyek előre, fogalmam sincs, merre járok, csak a célomat tudom. Mint mindig, a nyomasztó érzést azzal gyógyítom, hogy a célra figyelek. El kell jutnom oda, hozzá, meg kell találnom őt.
Egy hely, ahová embertársaim gyógyulni jönnek. Reménységgel érkeznek, és ha van egy céljuk, egy alapos okuk, meggyógyulnak; mások pedig békességgel távoznak. Vagy békétlenséggel – ki, milyen programot futtat. Már a bejáratnál érezni, itt mások az emberek. Pusztán csak azért, mert átlépték a saját árnyékukat. Vagy azért, mert kísérik a többieket, hogy át tudjanak lépni. Igen, tudom, ez egy fikció. De hát az nem lehetetlen egy állapot, egy érzés, hogy pont én? Miért pont én? És miért pont most? Ezekre az okra mutató kérdésekre vagy van egy releváns válaszunk, vagy nincs. És ha van, vajon maga az ok megváltoztatható, vagy van más út is? Hogy ne lépjek megint ugyanabba a vízbe? Biztos, hogy van. Ha az ok be van betonozva, le van írva, és nem lehet kiradírozni, akkor lehet másképpen olvasni. Nem az ok változik meg, hanem a viszonyom hozzá. S a legszebb, amikor egy ok célként tud megjelenni. Akinek van legalább egy nyomós oka, hogy maradjon…vajon feláll-e, hogy hátralökje a széket, és távozzon?
Kavargok a folyosókon, mint száraz falevelek az őszi szélben. Egyszer csak mellém csapódik egy ifjú hölgy. Üde, szép, és valószínűtlenül vörös a haja…vagy a parókája. Nem fürkésztem. – Tévelyegjünk együtt! – indítványoztam. És aztán együtt mentünk tovább. – Vérvételre jöttem, és fogalmam sincs, merre vagyok. – csacsogta. Elég baj az, ha az ember megbetegszik. – tette még hozzá. Én pedig megdöbbentem. Remélem, nem hallatszott ki. Rámosolyogtam. – De itt annyira mások az emberek. Már most érzem, pedig csak tíz perce bolyongok itt. Az emberek köszönnek egymásnak a folyosón, mint valami kis faluban vidéken. És ha kérdezek, válaszolnak. Ember az embernek. Szeretem…Aztán, ő megtalálta a megfelelő kijáratot, én pedig tovább mentem – egyedül. A hamis nyertesek sztoikus nyugalmával: én nem vagyok beteg.
Megtaláltam a Kedvest. Kétágyas szoba. Tiszta, világos, modern. Bár nekem egy kicsit alacsonynak tűnt. Sokat beszélgettünk az élet dolgairól, női dolgokról. Ha átléped az árnyékod, nincsenek tabuk többé. De ha ragaszkodnánk hozzájuk, akkor át kell menni újra és újra. Ez a természete ennek a történésnek. Megmutattam a Kedvesnek a dobomat, szarvas-paripámat. Áhítattal nézte, kezébe kérte. Megsúgta nekem, hogy a következő terápiája a dobbal való utazás lesz. Nem másutt, mint a Szent László kórházban. – Tudod, az alsó világba, meg a felsőbe.. Felragyogott a szemem. A sámáni technika megjelenik az orvoslásban! Ez csodálatos! Szóval az Alsó Világba, a Középsőbe és a Felső Világba. És akkor ezt meg is beszéltük. És ha együtt tud áramlani a dob üzenetével, akkor egy közös dobkészítés lehetősége is megjelenik a térben.
Boldoggá tettél, Kedves!
Azt hiszem, egy kicsit ott felejtettem magam a kórházban. Jó három óra után jöttem el. Indultam vissza a labirintuson. Ám leltem egy egérutat. Így könnyen kijutottam a szabad levegőre. Lebattyogtam az Alkotás utcára. Meleg, bűz és hangzavar. Nehezen tűröm, én a csendes helyekhez és mezőkhöz szokott, valaha városlakó lány. Újabb bolyongás következett. Nem lelem a metrót. Meg kellett valakit kérdeznem, hol a lejárat. Na szép! Én, aki úgy ismertem a várost, mint a tenyeremet. Aztán beutaztam a városba. A Keletitől gyalogoltam. Sok idő van még dobkörig, de annyi már nincs, hogy felmenjek Kedvesékhez. Csak összekuszálnám a terüket. Inkább egyedül indultam tovább. Legyen ez most egy városi zarándoklat a Keletitől a Magnetig. Bandukoltam jobbra, balra, utam a Péterffy kórház előtt vezetett el. Emlékek törtek rám. Hogyan is volt…Istenem! Már majd 30 évvel ez előtt? Amikor jöttem, hogy világra hozzam első gyermekemet. És aztán a másodikat. Ebben a kórházban. Mennyi félelem tapadt az első szülésélményemhez…
Forró nyári napok voltak. A terminus elmúlt. Egy héttel, aztán 10 nappal, aztán két héttel…Már minden gyermek a világra jött, csak mi gubbasztunk itt az elviselhetetlen hőségben. Nagyon meghíztam. Nem csoda, hisz állandóan eszem. Egy napon felveszem a ruhámat, amit magam varrtam. És a látogatási idő alatt szépen meglépek a kórházból…
Itt és most, ahogyan bandukolok a Péterffy Sándor utcában…
A Rózsák terére vitt az utam…mint akkor, majd harminc évvel ez előtt…A hőség elől bemenekültem a templomba. Gyönyörű ékszerdoboz ez a templom. Megmentett attól, hogy az utcán összedőljek. Előre mentem, egészen Mária oltáráig. Ott leültem a térdeplőre, mivel térdelni már nem tudtam, és sírva imádkoztam, hogy segítsen rajtunk, mert nem bírom tovább a kétnapi gyötréseket, mintavételeket, a hőséget, és főképp a bizonytalanságot. Nagyon féltem. És egyre kevésbé bíztam az orvosokban.
Ma ismét itt vagyok. A templomkertben gyermekes családok mindenfelé. A templom kapujában gyermekek játszanak színházasat önfeledten. Gyermekek, akiknek még a szüleik sem éltek harminc évvel ez előtt, amikor én itt jártam hasamban a babámmal és lelkemben a kétségeimmel. Beléptem. Hátamon a dobom, fülemben a tollas fülbevalóm. Pont ide illek – gondoltam. De nem találkoztam senkivel. Leültem, szinte ugyanoda, ahová hajdan, és imádkoztam, ahogyan megtanultam. Kerestem az érzést, a hatást, milyen, amikor egy sámános hétvége után bejövök egy katolikus templomba, és recitálom azokat az imádságokat, melyeken felnőttem. Az éreztem, hogy bennem békében van egymással a jelen és a múlt. A mostani hitrendszer és a régi. Ez két út, mely ugyanoda vezet. Istenhez vezet.
Mik vagyunk mi? Egy csodálatos, kék golyó. Mely olyan, mint, az ég, és benne a felhők…Bensője pedig titkos. Nem tudni, miből van, és mi van benne elrejtve. Nem lehet feltörni, mert akkor megsemmisül. Így kell őt csodálni, ahogyan van. A maga egyszerű gömbölyűségében. A kék golyó, maga a titok. A talány, ahol mégis lehetséges, hogy átlépjük az árnyékunkat.
Elmondtam hát az imáimat, mindenkiért név szerint, és hálát mondtam. Lehűltem, mint harminc éve…aztán indultam tovább, mert az idő szaladt. Tovább az utcákon, előre. Már nincs messze az útcélom. Közben dal érkezik. Már fel sem vettem. Úgy igaz, ha megmarad bennem, élhet, hanem, hát elköszönünk egymástól. Ilyen a dalok természete.
Köszönöm ezt az utazást, és hogy elkísértél, most, hogy olvastad!
Szeretettel róva /A