Október közepe, ragyogó napsütés, simogató meleg. Egek Ura, Egek Úrnője! Köszönöm, hogy az áldott Nap sugaraiban fürdőzhetem! Én, a nyuszika. Köszönöm, hogy megajándékoztatok az anyaság ösztönével, a nőiség ösztönével, a túlélésre való képességgel, a fészekrakó ösztönnel! Hálás vagyok tapsi füleimért, melyekkel minden irányból jól hallom a jeleket, hálás vagyok szép, szürke bundámért, mely megóvja testem a forróságtól és a fagytól, és szinte láthatatlanná tesz engem! Hálás vagyok mellső lábaim erejéért, mellyel fészket tudok készíteni családomnak a kemény földbe is és hálás vagyok hátsó lábaimért, melyek gyors irányváltoztatásra valók, ha veszedelem közeleg! Minden tálentummal felruháztatok, hogy ezen a szép földön élhessek, otthonomnak tarthassam, és élhessek benne és belőle. Bár kicsi vagyok, és ijedős, mégis, meg tudom magam védeni. Gyorsan kell döntenem, amikor az életemről van szó. Az ösztöneim azonban segítenek! Hálás vagyok Nektek az életemért, nyusziságomért! Igaz, néhány ember szeretne megtartani, birtokolni engem, hiszen szelíd vagyok, selymes, és veszélytelennek tűnök, de elfelejtik, hogy szabadságra születettem, mely a legfontosabb nekem – akár az életem árán is. S ha kell, rúgok, csípek, harapok!
Maradjatok velem, Egek Ura, Úrnője! És én cserébe felajánlom minden nyúl-tapasztalásom magam és minden Létező javára!
Mert minden a rokonom!