A munkagép már javában dolgozik a ház körül. Elkezdődött...
Apám építette, és a ház egyik létszakasza most véget ért. Túlhaladta apám létszakaszát, ő már 10 éve távozott.
A gép most az öreg mogyoróbokrokat, mint gyönge virágokat, tövestől fordítja ki a földből - egyetlen mozdulattal.
Szerettem e lények árnyékában lenni, szerettem, hogy eltakarta rogyadozó viskónkat a kíváncsi szemek elől... és rettegve néztem, ahogy egy-egy nagyobb szélvihar alkalmával durván nekicsapódott a tetőnek – megbontva annak szélét.
A kettős érzések világában időzöm. Ahol a múlt és a jövő összeolvad…ez a mindenkori jelen, Isten trónusának szentélye…és a parányi ember zavarodottságával nem tudom, hová is vessem tekintetem.
Ez az a kettősség, ami ott lapul a felnőtt gyermek lelkében, amikor visszafordíthatatlanul eljött az idő, hogy ki kell repülni, magunk mögött hagyni a fészek nyújtotta állandóságot, még akkor is, ha ez az állandóság a biztonsága mellett rengeteg fájdalmat is magában hordozott.
Görcsösen kapaszkodom, hogy visszatartsam a kedves, de sok feladatot adó, terebélyes bokrokat; a kinőtt házat, mint cipőt, mely már mindenhol nyomott…
De nincs mese! Ennek lenni kell!