Most kapok csak észbe! Az idei évben semmit sem írtam Anyák Napjára. Nem gondoltam édesanyámmal, és a saját anyaságommal sem. A kunyhó forró bűvöletében és a másnapi kezdődő migrén fogságában sem. Sietve hozzáteszem, nem a kunyhó volt az oka fejem és hátam sajgásának. Évek óta tartó folyamat részeként, melyet a köznyelv változó kornak nevez, vannak jobb és nehezebb napjaim. Már tíz éve figyelem, hogy amikor itt a Holdidő, elgyengülök. Szívem hevesen kalapál, amikor csak eszébe jut, s a saját fenekem súlyát is nehéz felvonszolnom a lépcsőn, nemhogy egy nehezebb csomagot. Gyakran migrén gyötör az első napon, olyannyira, hogy tudatállapotom, világlátásom is megváltozik. Éppen az volt a különös, hogy ez alkalommal a kunyhóban nem volt heves szívdobogásom, és utána sem tért vissza ez a kellemetlen érzés. Pedig máskor pont ez volt az a tünet, amit a legnehezebben viseltem a hőségben.
Régóta nem voltam kunyhóban. És nagyon hiányzott! Sohasem gondoltam volna, hogy ez a tortúra még hiányozhat is nekem egyszer! És…hát eljött ez is! Mint ahogyan az is, hogy nem fogok rettegni betérni az anyaméhet szimbolizáló, belül szűkösnek tűnő, sötét világba, ahonnan mindannyian származunk.
Nem egyszerű megszokás ez! Ezt nem lehet megszokni, pusztán csak azért, mert sokat csináltam. Ehhez kellett egy mély, belső utazás, vagyis, több, mély, belső utazás, melyek során feldolgoztam édesanyámmal való kapcsolatomat, azt az információt, amit anyukám mondott nekem személyesen. Miszerint el akart vetetni engem. Szóval, amikor azt hallottam egy-egy nyitókörben, hogy a kunyhó az anyaméhet szimbolizálja, hát inkább gondoltam egy vesztőhelyre, mint egy puha, biztonságos fészekre, ahol kifejlődhetek, és ahonnan aztán kirepülhetek erre a szépséges világra. Rettegés és halálfélelem járta át a szívemet mindannyiszor, amikor a kunyhó ajtajában álltam.
Sohasem feledem azt a pillanatot, amikor elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, akkor én most meghalok, ha ez a sorsom. És bevonultam a vackomra tizen-sok ikertestvéremmel együtt a kunyhóba. Emlékszem, Meső mellé keveredtem, miután valaki kiment közülünk két kör után. És akkor én odabújtam mögé, szorosan a földre lapulva. Magzattá váltam, és éreztem, hogy anyámhoz kapcsolódom a köldökzsinóron keresztül. Lábacskáimmal rúgtam időnként egyet-egyet, hogy helyet követeljek magamnak testvéreim mellett. Miközben pontosan tudtam, hogy mi történik körülöttem, része voltam az Egésznek, és egyszerre kívülálló is. A bent és a kint nem vált el egymástól egyetlen pillanatra sem. Amikor megszületettem – vagyis előmásztam a kunyhóból - , végigmentem az evolúció állomásain, és megértettem a tanítást, hogy van mindenben ott az Isten. A legparányibb egysejtűben, minden gondolatban és fuvallatban…a felegyenesedésben, az emberben…S ez volt az a momentum, mely hozzákapcsolt engem a Nagy Anyához.
Ezzel értelmét és szerepét veszítette az a korábbi önazonosságom, mely úgy szólt: „én vagyok az, akit nem várt az édesanyja”.
Ez az egész történés Isten tervének megnyilvánulása rajtam keresztül. Már korábban is a rendszerem része volt, hiszen családfelállításokban gyakran adódott az a megoldás, amikor sehogyan sem lehetett helyreállítani az adott család rendjét, hogy a szenvedő láncszemet feljebb kapcsoltuk a Nagy Lélekhez. Mert bizony nagy szenvedés, amikor az ember azt érzi, hogy sehová sem tartozik. Talajvesztés, pánikroham, idegösszeomlás melegágya a sehova nem tartozás érzése. Miközben eleve elrendelt, hogy a Teremtés Rendjéből, a Létezésből (ami nem az ember földi léte) nem is lehet kiszállni puszta emberi akaratból. Elpusztíthatom fizikai testem, eldobhatom az elmémet, kiugorhatok az ablakon, bezárathatom magam egy elmeosztályra, de akkor is a Létezés része maradok, és ezt meg lehet élni kényszerként is, és bele is lehet egyezni. Valamint hordoz magában ez a beleegyezés egy titkos ajándékot is: soha nem vagyunk egyedül. Nem vagyunk elhagyottak, kitaszítottak és elveszettek. És ennek az üzenetnek akkor lesz igazi értéke, ha képesek leszünk megnyitni magunkat. Nem vagyok egy pszicho-szaki, csak laikusként állítom, hogy minden elmebaj forrása az elszigetelődés. Amiről úgy tűnik első időben, hogy nem választott sors, és ezért rejtve marad a pillanat, amikor beleegyezem abba, hogy elszigetelődöm. El kezdem lerúgni magamról a kapcsolódásaimat, bebizonyítani másoknak, hogy én vagyok a legnyomorultabb emberi lény a földkerekségen, valamint azt, hogy rajtam bizony nem lehet segíteni. Azt érzem, hogy nincs szükségem senkire, egyedül szeretnék megsemmisülni…És akkor jöhet egy felismerés, hogy a Létezésből nem lehet kiszállni. És aztán, ki tudja…a következő szintre lépve, megérthetem, hogy édesanyámhoz nem csak fájdalmas földi sorsunkon keresztül tudok kapcsolódni, hanem van egy szint, ahol én, egy Létező kapcsolódom egy másik Létezőhöz, aki ebben a földi életben az édesanyám, földi életet adó anyám volt. Mit hoz ez nekem? Egyeseket talán megbotránkoztató módon azt hozza, hogy többé nem az érzelmeimen keresztül kapcsolódom hozzá. Sem a jó érzelmeimen, sem a rossz, romboló érzelmeimen keresztül. És megtörténik a csoda: valódi értéket kap az egész történés, a sors, mely lehet jó sors, és lehet nehéz sors, mely minden esetben az én földi létezésem oka, bizonyítéka. S ha édesanyámra gondolok, és meg akarom őt tisztelni ezen a napon, ezt most már azzal teszem, hogy örülni tudok a saját életemnek, és az valódi értékkel bír számomra.
Nos, úgy tűnik, hogy ma nem sikerül az Anyák Napját hagyományos módon megtisztelnem. Mert ez az egész írás arról szól, hogy bizony létezik egy olyan valóság-morzsa a Maja fátyla alatt, amikor a kapcsolódásom az édesanyámhoz valami nagyobb rend belátásában, vagy meglátásában nyer értelmet, és így tud a helyére kerülni. Nem, nem tudom megjavítani, pláne azt, amit nem is én rontottam el, de lehetőségem van megérteni, és beilleszteni a rendszerembe. Pontosan oda, ahová való. Így mélyülhet el lelkemben a valaha hallott legszebb ima Bert Hellinger kútfőjéből:
Drága Anyu! Köszönöm az Életet, ami általad kaptam, és elfogadom azon az áron, amibe neked, és amibe nekem került! Megtartom és tovább adom, hogyha szabad. Ígérem, hogy alkotok ebből az életből valami nagyszerű dolgot a Te emlékedre és örömödre!
Te vagy az Édesanyám, egyedül Te! És nevezz lányodnak engem! Köszönöm, hogy Aput választottad! Nagy öröm nékem és megtiszteltetés, hogy a tőletek örökölt tálentumokat őrizhetem és felhasználhatom a magam, gyermekeim, szeretteim és minden embertársam javára. Ti már elmentetek ebből a földi világból, és én maradok még…egy ideig, majd jövök én is. Én éljek, Ti pedig nyugodjatok békességben!
A fotón anyukám kedvenc cserjéje az aranyeső látható.
Küldöm Neked, Anyu! Szeretlek, és haragszom rád egyszerre. Az érzelmek mezején. Egy másik mezőn meg…nem azért nem hiányzol, mert haragszom, és elutasítalak, vagy nem azért, mert beteljesítetlen volt a mi szerelmünk, és még mindig sóvárgok utánad, hanem azért, mert bennem tovább élsz, ott vagy mindenütt, ahol én vagyok, Te az asszony, az édesanya, Édesanyám!
Áldás!