Ma elindultam kisfiammal, aki már csak nekem kisfiam, valójában egy kiskamasz, aki már nem akarja anyu kezét fogni az utcán. Csak ide mentünk le a faluba. Ritka alkalom. Valamiért nem szeretek bemenni. Itt kint jó. Csend van és jó levegő. De elszántam magam. A dobköröm számára keresvén megfelelő helyet. Csobánkára élményt hozni, majd tudást hozni, felrázni csendben az embereket, hogy nehogy úgy tűnjön: dobbal fogunk verebet. Korábban is sokat gondolkoztam rajta, miért van az, hogy egy ilyen fenséges helyen, mint ahol a mi falunk is lakozik, miért van az, hogy nincsen semmilyen más lelki élet gyakorlási lehetőség, mint a templom?
Bementem a jegyzőhöz, aki a kultúrházba irányított bennünket. A kultúrház nagyterme gyönyörű volt, történelmi zászlókkal feldíszítve. Igen szép és méltó hely lett volna a dobkörhöz, melyet a fejemben már megálmodtam, s most az életre tolás szakasza következik.
Az iroda ajtajában egy köpcös, szakállas, idősebb ember fogadott. Kezét karba fonva állt a küszöbön. Köszöntünk egymásnak illendőképpen. Eléadtam hamar, miért jöttem. Azonnal rávágta, hogy azt nem lehet! „Miért nem lehet?” – kérdeztem én. A válasz pedig így szólt: „mert én lelkész vagyok, s ilyesminek nincs helye az általunk vezetett kultúrházban. És a vezetőtársam is lelkész, és ő sem engedi. És a polgármester asszony is keresztyén.”
-Nézze uram, én tiszteletben tartom az Ön döntését, és nincs szükségem arra, ha valamit szeretnék elérni, hogy a maga feje felé nyúljak, ott kopogtassak. Ön itt számomra a kompetens személy mondtam neki halálos lelki nyugalommal.
A kis szőrös, köpcös lelkész elérkezettnek látta a pillanatot, hogy tanúságot tegyen Jézus Krisztus minden lényre kiáradó szeretetétől, miközben egyetlen percre sem engedett karjainak védő fonatából. Így kezdte:
„Én magát is szeretem, mert ez a kötelességem.” Mert Jézus Urunk így tanította.” Közbevágtam. „Én meg elfogadom Önt, úgy ahogy van, a döntésével együtt, ahogyan itt, előttem most áll, de nem venném bűnül a lelkemre, hogy azt mondjam: szeretem Önt.
Tovább folytatta a rögtönzött Ige-hirdetést: „Mert Jézus tanított és példát mutatott nekünk, hogyan kell szeretni minden embertársunkat.”
Igen, nekem is van egy idevágó fohászom, amikor a kunyhó ajtajában megcsókolom az anyaföldet: „minden a rokonom”.
De nem szóltam egy árva szót sem erről a nyilvánvaló párhuzamról. Helyette inkább azt mondtam:
„Uram, mindezt értem, és köszönöm, hogy elmondta. Tudja mi a gond? Hogy ebben a székben most maga ül és nem Jézus. Örvendtem.”
A gyermekem ezt a disputát végig hallgatta. S mikor kiléptünk a házból, egy ideig nem is szóltunk. Csak átéreztük a hirtelen támadt helyzet komolyságát. Aztán, megtörve a csendet így szólt: „hát ilyen nincs!”
Pedig van! Láthatod. És elmesélem neked, hogy a felnőttek hogyan működtetnek ilyen rendszereket. Kétféle alapon támogatják és tartják meg. Az egyik, hogy elemi szükségletük fűződik hozzá. A másik az, hogy meggyőződésből teszik. És tudd, hogy csak azzal az emberrel lehet zöldágra vergődni, aki meggyőződésből tesz valamit. Ellenben, akit a szükségletei hajtanak – mint például egy hivatali dolgozót -, azzal semmire sem fogsz menni. Mert az életben maradás ösztöne a legerősebb, és egyszersmind a legnagyobb béklyónk itt, ezen a Földön. A meggyőződéses ember azonban képes a gondolkodásra és a döntésre. Hát így van ez, kisfiam.
Nem folytatom. A falu, ahol élek, lelkileg most a teljes homogenizáció idejét éli. Mivel minden út fontos a Nagy Egész számára, honnan, milyen tanításból vegyem magamnak a bátorságot, hogy megkérdőjelezzem, kétségbe vonjam létjogosultságát? Különben is, MINDEN A ROKONOM!
Köszönöm a figyelmet, és az imákat, odagondolásokat, felszentelve arra, hogy Budapesten megtaláljam a megfelelő helyet a dobköröm számára.