Húsz éves koromban mentem férjhez. Hamarosan várandós lettem az első leánykánkkal. Nehezen éltem meg az áldott hónapokat. Bár nem számítottam veszélyeztetettnek orvosi szempontból. Csak éppen folyamatosan hánytam öt hónapig. Elérkezett a terminus. Babám nem akart kibújni. Még vártak néhány napot, aztán be kellett vonulnom a szülészeti osztályra. Két naponta őrült kínokat éltem meg, ahányszor csak turkáltak bennem, hogy megvizsgálják a méhszájat, és megkukucskálják a magzatvizet. Napra nap nőtt bennem a kétségbe esés és a félelem. Két hét alatt felszedtem 6 kilót. Immár, pocakkal együtt kilencven kiló felett voltam, én akinek a versenysúlya 53 kg volt a várandósság előtt. Egy napon úgy éreztem, nem bírom tovább a kínzásokat és a tehetetlenséget. Olybá tűnt, hogy a világon már mindenki megszült, csak én vagyok még egyben a babámmal, és maradunk is örökre. Az orvosok végre döntöttek. Megindítják a szülést. Burokrepesztés. Semmi… Egy éjszaka tömény rettegés az ágyamban. A babám nem mozdult, lapult. Kikönyörögtem egy ultrahangot. Látszólag minden rendben volt. Egész éjjel a Rózsafüzérimádságát mondtam. Hajnalban elkezdődtek a fájások. Befektettek a szülőszobára. Megkaptam a madzagokat, a dopplert, az oxitocin infúziót. Nem tudom, mennyi idő telt el, de rémülten vettem észre, hogy babám szíve az összehúzódásokkor majdnem leáll. Majd ismét újra indul. Leáll, újra indul. Epiduráltak. Félelmemben véresre martam a szülésznő háját. Majd villámgyorsan megszültem egy ibolya-lila kislányt, aki nem sírt fel. Már csak arra emlékszem, hogy elrohantak vele. Engem összevarrt a doki és még kaptam egy katétert, mert nem tudtam volna szabályozni a vizeletemet, és a sok infúziótól pedig igen teli volt a hólyagom…Délután, a három órási szoptatáskor hozták be először a kislányomat. Az első találkozást a szülésznő figyelte: vajon tud-e szopni a gyermekem? Azt hiszem, csoda történt velünk. A gyermekem egészséges volt. És egészségben is nőtt fel. Idegrendszeri és agyi károsodás nélkül. Nem az orvosoknak voltam hálás. Bizonyos voltam, hogy a Szűz Anya meghallgatta imámat. Így hittem akkoriban, és élő volt számomra ez a hit. Hiszen a két hetes kínzások ellenére túlhordott, elmeszesedett lepénnyel jött világra a kislányom. Az oxigénhiány pedig veszélyes állapot. Vajon mit ért a két hetes vizsgálgatás, megfigyelés? Azt hiszem, semmit.
Ez után a tortúra után azt mondtam, hogy soha többé nem szülök gyereket. Elég volt az „élményekből”. Melyeket aztán szépen el is felejtettem. És hamarosan megszületett bennünk a férjemmel egy második gyermek álma. Addigra már pontosan tudtam, hogy a baj elkerülhető lett volna, ha tisztában vagyok azzal, hogy mikor fogant a gyermekem. Mivel azonban akkoriban még a ciklusom rendezetlen volt, és ovulációs megfigyeléseket sem végeztem, fogalmam sem volt róla, mikor foganhatott. Az orvos meg szépen kiszámolta a szülés várható idejét a 28 napos ritmus szerint.
A családtervezés művészetével ezek után ismerkedtem meg 27 évvel ez előtt. Részt vettünk egy államilag támogatott – még kísérletinek számító – programban, mely során felfedezhettem női ciklusom természetét, hogy mikor van peteérésem, és mikor nincs, ha van, a ciklus melyik napján van. Fiút szerettünk volna. A megfelelő napot kijelölte az asszisztens. És azon a december 16-i napon …megfogant a kisfiúnk. Akit aztán problémamentesen hordtam ki, és 4350 g súllyal, az előre meghatározott időben, napra pontosan hoztam világra.
Ez az én kő-történetem mára. Most már érthetitek, hogy miért tudok szívvel-lélekkel a természetes családtervezés mellé állni? Miért érzem magam kompetensnek? Miért leszek képes minden szükséges információt átadni ezzel a témával kapcsolatban? Szilárd kőalapra építem ezt a várat.
Munkám, törekvésem azonban messze túlnyúlik az akkor bevetett Ceizel-módszer keretein. Mivel éppen hogy nem még mechanikusabbá kell tennünk a nemi életünket, és ez által halottabbá, hanem élőbbé kell tennünk azt. Élővé kell tennünk magunkat. Ezért van szükség arra, hogy meggyógyítsuk közben női lelkünket is, és emellett mindjobban megismerjük testünk működését. De ezekről a kövekről majd legközelebb írok.