Az élményszülő
A legelcseszettebb szerep, amit el tudok képzelni. Megélhető házasságban, vagy külön élő szülőként – ez lényegében mindegy, hiszen ez is, az is csak egy külső körülmény. A szép szülőség élménye a hétköznapok minőségében van elrejtve.
Hétköznapi szülőként ugyanúgy vagyunk probléma megoldó szülők, mint probléma teremtő szülők. S egyiket sem kell elkerülni. A határozott igenek és nemek segítik a gyermeket abban, hogy megtalálja az identitását – a környezethez képest.
Nagymamaként, mindjárt két éves unokámmal foglalkozva, visszatekintek saját szülőségemre, amit az élet kegyelméből, még ma is gyakorolhatok, párhuzamosan. Igaz a legkisebbek is már bőven kamaszok, a lányom nagykorú. És már három nagykorú gyermekem van, közülük kettő felnőtt. Mert ugye, ez a két állapot nem ugyanaz.
Egy kamasznak direkt nemet mondani sokkal karcosabb történés, mint egy kétéveskének. Mert egy határozott és meg nem indokolt nemmel elveszhet a bizalom. Ez a bizalomvesztés már négy éves kor körül elkezdődhet, amikor beköszönt a „miért, miért, és az miért” korszak, és folyamatosan nem érkezik rá megfelelő válasz. Hanem: „csak,csak, és csak.” Mindjárt látható, hogy mennyire nem akarunk mélyebb kapcsolatba kerülni a gyermekünkkel. Már ott elszúrhattam. Mert nem tudtam, hogy egy egyszerű praktikával elkerülhető a felesleges ellenkezés. Egyszerűen biztosítanom kellett volna a választás lehetőségét. Még így is rengeteg miértre kell értelmes választ adni. És emlékszem, roppant fárasztó volt, amikor mindig, és mindenben az eredendő okot kereste a gyermekem.
Én egyértelműen élményszülővé váltam. Ezt onnan lehet tudni, hogy az önálló gyerekeim és az önállóságot kóstolgató, nagykorú kamaszom a velem való kapcsolatát akkor látja értelmesnek, ha „történik valami”. Ha van valamilyen esemény, amiért érdemes…
Teljesen felesleges lenne azt a látszatot keltenem, hogy ez nem fáj nekem. Ugyanakkor nem gondolom, hogy az én utam az lenne, hogy folyamatosan kellene valamilyen élményt nyújtanom annak érdekében, hogy a kapcsolat fennmaradjon. Nem kevesebbre vállalkozom, minthogy az élmény magja az együtt levés legyen. Ezért is szeretem, amikor akad a ház körül olyan munka, amit együtt csinálhatunk. Valamit együtt alkotni több, mint mindent együtt felzabálni, eltelni, berúgni, és aztán csak ökörködni.
Sok szülőt és nagyszülőt látok magam körül, aki beáldozza magát, hatalmas traktákat szervez – akár folyamatosan, minden hét végén - , annak érdekében, hogy összeterelje a családot. A közös étkezést nagyon fontosnak tartom, de nem lehet az együtt levésnek pusztán csak ez a célja. Azért szeressünk együtt lenni, mert együtt lenni jó.
Ez a „nem jövök hozzád, csak ha van valamilyen program” tükrözi felém, hogy élményszülő voltam mindig is, és nem fordítottam kellő energiát, figyelmet arra, hogy az ember az emberhez kerüljön közelebb. Azt gondoltam, elég, ha nagyon közeliek a rokoni szálak, elég, ha szülő-gyermek viszonyban vagyunk. Nos, úgy néz ki, hogy nem elég.
Nyilván mindannyian arra törekszünk, hogy egymás társaságában jó érzések legyenek bennünk, de ha elcsúszik ez az egyensúly, nem lehet csak élményekkel kompenzálni. Valami mélyen gyökerező dologról van szó, amit ki kell ásni, hogy megláthassuk, mi az…